Malatya (Törökország)

Még tettem fel pár képet az előző posztba, Kappadókiába, és írtam pár sort.

Öt nap Kappadókia után, (június 12.-én) hátunkra vettük megint a zsákot, és átstoppoltunk a következő városba, Kayseribe. Ez a kis város, hozzáteszem népesség és terület szempontjából is majdnem akkora, mint Budapest, de ez nem meglepő azután a tény után, hogy csak Isztanbul lakossága másfélszer akkora, mint Magyarországé.


Kayseri

Kayseriben, egy-két órás ide-oda járkálás után ( az ötven fokban), keresve, hogy hol jó stoppolni, rájöttünk, hogy ez itt nem fog működni. Az emberek úgy néztek a Malatya-ás táblánkra, mintha legalábbis, a Teréz körúton  kiálltunk volna egy Vlagyivsztok felirattal. Egy fiatal edző aztán megsajnált, elvitt a vonat pályaudvarra, majd egy elég puccos helyre ebédelni, aztán teázni.  

Ez az ayran, meg valami két méter hosszú pizzaszerűség

Itt törökországban, a másik népszerű ital a teán kívül az ayran, ami joghurt, víz és só keveréke, és behűtve nagyon jól hűsít ebben a forróságban, meg egészséges, úgyhogy ha nem teát akkor ezt isznak.

Körbemutatta a várost, aztán feltett a vonatra minket. Mondanom sem kell, hogy (keletre méginkább, de) már itt is több száz kilométert utazhatsz, egy-két ezer forintért, az otthoniaknál modernebb vonatokkal.

Természetesen a vonaton, sikerült egy órán belül elérni, hogy az egész vagon ránk figyeljen és minket kérdezegessen. Aztán csak hozták a kólát, csipszet, meg sütit, belénk nyomták ha nem bírtuk megenni akkor is. Azt már megtanultuk még az erdélyi kamionostól, hogy: soha ne mondj nemet egy töröknek ha étellel kínál, mert nagyon megbántod, úgyhogy kénytelenek vagyunk mindent megenni. :D

Közben a couchsurfinges srác azt írta, hogy csak este tud minket fogadni, a vonat pedig hajnali 4kor érkezett meg Malatya-ba. De ez a vonatos jelenet ezt is megoldotta. Ott volt ugyanis Latif, aki egy kissé hiperaktív, hangos figura volt, és amint meghallotta, hogy nincs hol aludnunk, azonnal meghívott magához.


Malatya

Szóval elmentünk taxival hozzá. (júnis 13. szerda) Reggel alíg bírta kívárni, hogy felkeljünk, olyan izgatott volt, hogy reggelit adjon. Ami egy óriási megrakott tálca volt, olyanokkal, mint házi rózsalekvár, meg hasonlók.

  

sajnos a kislány fejét Latif levágta

Mivel mondanom sem kell, egy szót sem tudott angolul, a mi párszós török tudásunkkal komunikáltunk egész nap, ami kimerült az: igen, nem, meg a köszönöm és ok-ban. Egészállónap arra kellett figyelnünk, ahogy egy hang nélkül mutogat, és eljátszik mindent, úgyhogy nagyon lefáradtunk ebben az egésznapos Aktivitiben. Sőt folyamatosan azt kellett csinálni amit mondott, hogy ne sértsük meg, ideülni, odamenni, ezt inni, azt enni, kimosni a ruháinkat, pl. órákig könyörögtek, hogy mossam meg a hajam, hogy milyen jó érzés, úgyhogy kénytelen voltam annakellenére, hogy nem is volt piszkos. Közben kiderült, hogy egy kurd családról van szó, akik idekényszerültek, a Dél-Törökországi háborúzások miatt. Utána olvastam a kurdoknak, mert nagyon érdekes szerintem. Szóval egy 4000 éves kultúráról van szó, Iraq, Irán és Törökország területén szóródnak szét, viszont sehol nem kapnak autonómiát, ezért rendszeresen háborúk vannak miattuk. Itt egyébként egy kurd meg egy török ugyanolyan barát, csak a politika ellenséggé teszi őket. 

Latif reggelijével, még nagyon álmosan.

Latifék, elég szegény környezteben élnek a világtól kicsit elzártan, nagyon vallásos gondolkozással és mindennapokkal. Mindenre oda kellett figyelnünk, hogy ne sértük meg őket. Ők meg percenként kérdezték hogy minden rendben van-e.

Itt Törökországban az Iszlám vallással találkozol mindenhol. A nők (általában) kendőt hordanak, mindenhol van kijelölt imádkozó hely, (még az éttermekben is),  még a legkisebb településen is napi ötször megszólal, a müezzinek éneke a kihangosítókon keresztül, mely imára szólítja az embereket. A nagyobb városokban persze találkozol másképp gondolkozókkal is, akik egyfajta lázadásból nem tesznek eleget a szabályoknak.

Visszatérve a családhoz, még, egy kanapéra sem ülhettünk Gergővel, mert Latif azonnal átutasította G-t a másikra. 


Gondban vagyunk ...
Mert, itt mindenkinek, de tényleg mindenkinek, az a második kérdése, a „Honnan jöttetek?” után, hogy: "Barátok vagytok vagy házasok?. Nem is tudom, szerintem már vagy ezerszer kérdezték ezt tőlünk, miközben összedörzsölik két mutatóujjukat. Azt tudtuk, hogy ebben a kultúrában, e kettő között választhatsz (persze ez sem mindenhol van így) arra viszont még most sem jöttünk rá, hogy ki, mit ért a  „barátok” szó alatt. Ez nem egyértelmű egyáltalán. Ha meg azt mondjuk, a fölösleges bonyodalmak elkerülése érdekében, hogy házasok vagyunk, a gyűrűket keresik az ujjunkon. Szóval lehetséges, hogy majd be kell szereznünk, valami gagyi, bizsu gyűrűt,  mert ha csak barátot mondunk, még az utcán se nagyon sétálhatunk egymás mellett. De ez majd később lesz csak egyre szigorúbb, főként Iránban.

Tehát Latif igazán elképesztő vendégszeretete után, találkoztunk a couchsurfingessel, Ercannal. Aki egy egyetemre járó, elég jól kereső katona. Törökország iszonyú pénzeket költ egyébként a katonaságra, minden városban katonai bázisok vannak, és mindenki egyöntetűen hangoztatja, hogy Törökországnak nagyon erősnek kell lennie. Éjaszaka hangos katonai felvonulások vannak, az éppen bevonulók ünneplésére.

Szóval ezzel a sráccal, Ercannal, (akinek a beceneve Süpercan, mint Szupermen) körbejártuk Malatya-t, és megismerkedtünk a  barátaival, (még a város rendőr főkapitányával is) a  Latif-családdal ellenkező társadalmi réteggel, egy fajta elittel. Egy nagyon modern, fejlődő, nyüzsgő városról van szó, éjszaka 2 ig mindenki kinn van az utcán, kávézókban ülnek, alkoholt persze sehol nem fogyasztva, mivel nincs rá engedélye a helyeknek. Szinte semmire sem kell itt költeni, mert versenyeznek azért, hogy ki hívjon meg és kinél maradjunk, főleg ha meg tudják hogy Madzsarisztánból jöttünk.

A következő nap is maradtunk nála, egésznap ide-oda vitt minket, még az óvárosba is elmentünk. Ez a hely egyébként egész törökországban a barackról híres.  Sőt azt is megtudtuk (lehet, hogy az okos emberek tudják egyébként is), hogy a kajszi barack-nál, a kajszi megnevezés török eredetű szó, itt mindenhol ilyen felíratokat látsz: kayisi, ami annyit jelent: barack.

Aztán este szalsza estre kellett mennünk, akármennyire is ellenkeztünk, de csak magunkban adtunk hangot ennek. Szóval este egy szalsza estén találtuk magunkat. Természetesen muszáj volt táncolnunk is, ami meglehetősen nevetséges volt. :D

Ercan közben szerintem hihetetlenül élvezte, hogy minden egyes ismerőse, néha még idegenek is az utcán nagyon érdeklődőek voltak, és ő elmesélhette honnan jöttünk, s hová megyünk. Az egész szalsza est ( de az egésznap is) arról szólt, hogy a körülöttünk lévő emberek rólunk beszéltek és mosolyogtak. Próbáltak valahogy a közelünkbe kerülni. Nagyon érdekes, mert ez tényleg egy elég modern nagy város, de ilyen európai arcokat nem láttak még, és teljesen el volt mindenki ájulva a világos bőrtől, hajtól meg szemtől, féltékenység szerűen. Egész este bámultak és mosolyogtak, kezdtem úgy érezni, hogy mindenki szerelmes belénk, még a lányok is belém!!!  :D :D 

Itt semmiféle partit nem szabad rendezni, úgyhogy, nagyon vigyáztak rá, hogy ezt az estét ne hívják bulinak, ámbár hangos zene szólt és táncoltak. Úgyhogy kicsit úgy éreztük magunkat mint egy házibulin, ahol a kamaszok a szülők távollétében bulit rendeztek, de csak barátiösszejövetelnek nevezték mások előtt. 

Még az nagyon érdekes volt, hogy minden zene, a tv-ben lejátszott klippek is szomorú, romantikus szerelemről szólnak. Az estén is csak mélyről jővő, fájdalmas hangulatú szerelmes dalok hangzottak el. Igazából azóta ahogy egyre többet vagyunk ezekkel az emberekkel kezdjük megérteni miért is. Még az európai gondolkodású, egyetemre járó, Ercan is elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy szerelme, (akibe még mai napig szerelmes), de hat év együtlét után el kellett hagyniuk egymást mert a szülők nem egyeztek bele a házasságba. Még felnőttként sem mondhattak nemet nekik. Szóval erről van szó.. a szerelem itt nagyon sokszor beteljesületlenül marad, mert a szülőknek tejhatalma van a gyerekük felett. Ezért igazából minden ekörül a kérdés körül forog. Nem mondhatnak ellent a szülőknek semmiben. 

Úgyanúgy van ez itt a vallással. Napi többször hangoztatja, hogy  ő nem vallásos, de mindennap imádkozik, pénteken (a kötelező összejövetelre) mindig elmegy mecsetbe , és mindent betart ami elő van írva, és ha Allahról van szó (egyébként mindeki) hittérítővé válik. Itt igazából a vallás nem is vallás, hanem a kultúrába van beágyazódva nagyon mélyen. Mindenki betartja a törvényeketet. Még a zene is elhallgat mindenhol ha megszólal a müezzin hangja. Beszélgettünk Ercannal ilyen kérdésekről, és azt mondta, hogy vannak kérdései a vallásával kapcsolatban , de itt akinek kérdése van, az ateista, úgyhogy egyszerűen nem teszi fel őket. 

Ha netán-tán kérdéseket tennének fel az őket vezető ideákkal, törvényekkel, szokásokkal kapcsolatban, akkor kitaszítottak lennének, tehát vagy beolvadnak, azt teszik amit mindenki és semmiben nem 

ellenkeznek az uralkodó szellemiséggel, vagy egyedül maradnak. És itt senki sem akar egyedül maradni.

Ercannal :)

Egyébként úgy döntöttünk a következő párszáz kilométer vonattal tesszük meg mert mindenki azt ajánlotta, hogy ezen a részen ne stoppoljunk, mert nagyon veszélyes. Vonatunk meg csak hétfőn megy, tehát úgy döntöttünk hogy itt maradunk Ercannal, akivel közben teljesen összenőttünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. A nap nem áll másból, csak hogy egymás után találkozunk a barátaival, akik mindig meghívnak valamire. Ma pl. piknikezni megyünk fogalmam sincs hova, és kivel. Közben Latif, a vendégszerető kurd fickó, napi kétszer hivogatja Ercan-t, hogy vigyázzon ránk, meg hogy üdvözöl, úgyhogy tegnap találkoztunk is vele.

Ez egy zöld bogyóból, terebintből készült kávé, ami itt jellegzetes