Karaj (Iran)

Karaj

Sajnos kicsit bonyolult innen írni, néha nincs ékezet mert különböző gépeket kell használnom.

Iránban le van tiltva a blog, a facebook, a youtube és még sok más, most csak azért tudok írni mert altalaban letöltenek egy programot ami kiküszöböli ezt a letiltást.

Pár nap után ott hagytuk Tabrizt és elutaztunk a Teherán közelében fekvő másik nagyvárosba Karajba, ami sok száz kilométer és 8 óra út volt.

Karaj hasonló méretű, de mégis egy egészen más benyomást keltő város, mint Tabriz. Most azt kellett megszoknunk, hogy  minden ismét teljesen más volt.  Néha úgy éreztük magunkat mintha egy divatbemutatón lennénk, a sok divatos, kisminkelt nő között, akik még a kendő és kabát miatt nem látható részletekkel is órákat tölthettek otthon. Minden nagyon színes, a kendők, a kabátok a ruhák, az ékszerek. Rengeteg a fiatal, és sok a pár.

Megegyeztünk abban,  hogy itt a lányok a sok sminket levéve is, nagy szépséggel vannak megáldva. Aki szép lányt akar látni, erre jöjjön. :D

A párral, akivel laktunk, elmentünk a nagyon szép Karaj folyó mellé és az órási Amir Kabir gátat is megmutatták.

Aztán elvittek étterembe, így folytatódott a kebab túránk, ami még Törökországban kezdődött, és kitudja még meddig fog tartani..

Holnap felmegyünk északra. Ott van sok nemzeti park, és sok zöld.

Tabriz (Iran)

Másnap reggel végre négy stoppal eljutottunk a török-iráni határhoz. Egyébként nem volt több mint tíz perc az átkelés.

Irán egyébként közel nyolcvan millió lakosú, óriási ország. Törökországtól keletre, Pakisztántól nyugatra, a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között fekszik és a területe majdnem 650000 négyzetkilométer. A nyelv farsi (perzsa), illetve változik nyugatról keletre. A nyugati, Azerbajdzsán nevű tartományban (azért ez a neve, mert északra fekszik Azerbajdzsán ország, ami régen Iránhoz tartozott, és egy volt ezzel a tartománnyal, csak néhány száz évvel ezelőtt az uralkodó a mai Azerbajdzsán országot leválasztotta az országról és ajándékba adta Oroszországnak) azeri törököt beszélnek, viszont farsiul írnak. Keletebbre egyre gyakrabban használják a farsi nyelvet. A vezető vallás az Iszlám síita ága, és Irán azon kevés országok egyike amelyiknek kormánya még azt is megszabja, hogy hogyan öltözködjenek az emberek, hogyan viselkedjenek nyilvánosság előtt, s az ezeket nem betartók akár kemény börtönbüntetéssel fizethetnek.

Próbáltunk nem sokat olvasni az országról, hogy tiszta és nyitott elmével tudjuk befogadni a sok új információt, de egy-két alapvető mondatot olvastunk a tabukról, a női és férfi szerepekről meg a személyes kommunikáció, a köszöntés szabályairól. Emiatt aztán olyan zavarban voltam a határon, fogalmam sem volt, hogy mit illik és mit nem, mert általában ezeknek a leírásoknak a fele sem igaz a hétköznapokban. 

Marand

Beültünk egy kocsiba ami elvitt a következő nagy városba, ahol már várt a couchsurferünk. Amint kiszálltunk az autóból, legszívesebben elbújtam volna egy zsákban, mert mindenki úgy meglepődött rajtunk. Mondanom sem kell, hogy (az a kendő amit egy kedves lánytól kaptam, hogy majd Iránban jó lesz a fejemre) teljesen elütött a normális viselettől,  mindenki feketében volt én meg egy hófehér csipkés kendőt viseltem, amiben aztán úgy éreztem magam, mintha most jöttem volna az elsőáldozásról. Egy percet sem álltunk ott a sofőrünkkel vitatkozva az áron amit elkért, máris megállt egy autó, kiszállt egy bácsi, erőltetett amerikai akcentussal köszöntött minket, és nem tágított míg meg nem hívott magához, hogy megmutasson a családjának. Két órát hallgattuk, hogy ő milyen fantasztikus, csodálatos és kivételes  ember, miközben Gergőnek bókolt valami ilyesmivel: Misztör Geri! Úgy szeretném korán reggel meggyújtani a cigarettámat a szeme tüzével..  (?).. :D :D

Mindezek mellett nagyon rendesek és kedvesek voltak velünk, teletömtek mindenféle édességgel, aminek a  felét sem bírtuk megenni. Végül megegyeztünk vele, hogy most már itt az ideje, hogy menjünk. Ez azért is mehetett ilyen könnyen, mert később rájöttünk, hogy Iránban illegális külföldieket éjszakára vendégül látni, de szerencsére erre a couchsurfingesek fittyet hánynak.

Az estét egy tipikus iráni házban töltöttük, amiben nem volt bútor, viszont annál több szőnyeg.

Tabriz

Másnap buszra szálltunk és elmentünk Tabrizba.A jegy nagyon olcsó volt, én pedig meghúztam magam a sok fekete ruhás nő között a buszon. Tabriz, majd másfél millió  lakosával, Irán ötödik legnagyobb városa, valaha főváros is volt.  Közben két emberrel lebeszéltük, hogy az egyik délután körbevezet, a másiknál pedig alszunk. A buszon, mielőtt már épp eszünkbe jutott volna, hogy mit is fogunk csinálni egy tök idegen városba megérkezve, ismét jött valaki és segített eligazodni. Este egy fiatal párnál aludtunk, majd másnap megnéztük a történelmi várost.  Itt van a Közel-Kelet legnagyobb bazára, ahol végre lecserélhettem a fejemen lévő fehér abroszt egy kevésbé feltűnő kendőre. :D

 

 Láttuk egy több ezeréves város maradványait, egy csomó csontvázzal, láttunk szép nagy mecseteket, meg egy hétszáz éves várromot, aminek a tégláit hajdan tojással ragasztották össze.

Várva arra, hogy a munkából megérkezzen a vendéglátónk 

 akinél aludtunk (legyen a neve X) egy másik srác meghívott magához ebédre. Ő persze nagyon barátságos és segítőkész volt, viszont egy szót sem tudott angolul, ami egy idő után most már végképp lefárasztott  minket. Csak egyedül akartunk lenni és semmit nem csinálni és bámulni az embereket és megemészteni a helyet. Sajnos erre nem volt lehetőségünk  mert annyira segítőkész volt, hogy nem akart minket magunkra hagyni.  

Másnap elvittek minket Kandovanba, ami nagyon hasonlít Kappadókiához, (úgy látszik a természet itt egymáshoz „közel” gyűjtötte össze ezeket a hasonló csodákat) mindössze annyiban különbözik, hogy itt mindegyik barlangban laknak, mert a kormány támogatja őket, hogy maradjanak ott, így maradhat ez egy turista látványosság. 

:))

 

 Aztán este tízkor Kandovan falu közepén az út szélén, neki láttunk grillezni meg sátrat verni. Hmm, ilyet sem láttunk még eddig, de itt biztos normális.

Következő nap kocsikáztunk a hegyekben néhány órát.

Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon vártunk erre a pillanatra, a sok nagyon zajos város után.

Végre nyugalom és csönd és zöld.

 

És láttunk egy csomó hegyekben élő nomád, vándor családot ezer meg ezer birkával. Ők sátrakban élnek és a bölcs hegyek közt, sokkal bölcsebbek mint bárki lenn a városban. Aztán megtudtuk, hogy egyenként olyan gazdagok, hogy ha eladnák a birkáikat egy egész újonnan épült nagy lakótelepet megvehetnének maguknak, és nem ritka, hogy az ő gyerekeik már Amerikában tanulnak valamelyik neves egyetemen. Úgyhogy a bölcs hegyek helyett, egyre inkább a bölcs egyetemi órákat választják, így egyre kevesebben vannak.. sajnos..  

Mindenki fekete kendőt visel a fején és hosszú kabátot, és talán még gyakoribb, hogy fekete csadort viselnek az egész testüket eltakarva. (ez eddig Tabrizra jellemző) A férfi és a nő nyilvános helyen nem érhet egymáshoz, idegen ellenkező neműek nem foghatnak még kezet sem. De nehogy azt gondoljuk, hogy ez minden esetben az ő saját vallásuk vagy döntésük miatt van. Ezek mind a kormány által előírt törvények, és nem betartásuk büntetendő.Persze azért sokan vannak olyanok is, akik meggyőződésből (vallásból) élik így mindennapjaikat. Természetesen az emberek ott próbálják kikerülni ezeket az előírásokat ahol tudják. Nagyon kell vigyázniuk, mert például ha a rendőrség megtudja, hogy egy pár az utcán sétál együtt, és jelek utalnak arra, hogy együtt vannak, de még nem házasok akkor letartóztatják őket, ahogy ez történt több párral akikkel találkoztunk utunk során. (Persze a család kiválthatja őket, de ez nagyon kellemetlen főleg ha a szülők vallásosak.)

Többen mesélték, hogy a változások kicsit több mint harminc évvel ezelőtt indultak, amikor is az "iszlám forradalom" kezdődött. Leegyszerűsítve: azelőtt itt királyság volt (Sah), és az amerikaiaknak túl nagy szerepet engedtek az ország irányításában. A forradalom kezdete után a Sah elmenekült és Irán iszlám köztársaság lett. Az amerikaiakkal "elvágták" a kapcsolatot, Irán új vezetése pedig új törvényeket hozott, az ország önállósítása és az iszlám megerősítése érdekében. Az ország lakói azóta sínylődnek. (már aki)

És ez mind egyik napról a másikra történt. Nagyon nehéz minden szabályt betartani a forradalom után született fiataloknak, azoknak azonban akik tudják, hogy milyen volt előtte az élet még nehezebb lehetett. Egyik napról a másikra kellett megváltoztatni az életüket, a fiatal lányoknak fekete leplet húzniuk magukra, és természetellenesen viselkedni, minden egyes mozdulatukra gondosan odafigyelni nyilvános helyen.

Elmentünk X feleségének a családjához, egy messzivárosba a hegyekközé, ahol összegyűlt minden rokon és láttunk egy csomó képet még a forradalom előttről, amire szomorúan emlékeztek vissza.

A forradalom előtt lehetett táncolni, az emberek olyan ruhákat hordtak amilyeneket akartak, azt ittak amit szerettek és úgy viselkedtek ahogy az a természetükből fakadt.

Azóta nem importálnak szinte semmit külföldról, főként Amerikából. 
Többen próbáltak segíteni eladni a náluk nehezen beszerezhető a cuccainkat jó áron, ami persze nekünk eszünkben sem volt.

Még a filmek is kivannak cenzúrázva. A mozikban csak iráni filmek mennek, ha levetítenek egy külföldi filmet, állítólag annyira összevágják, hogy ne legyen benne még csók jelenet sem, hogy gyakorlatilag nem lehet semmit érteni a filmből.

Van gölü (tó) Törökország

Tatvan

Csaknem tizennégy órát ültünk a vonaton egy háromszáz kilóméteres szakaszon, ugyan olcsó és jó a vonat, de tízszer olyan lassú mint más járművek.

Van to  (neha  nincs ekezet bocsi)

Megérkeztünk a Van tóhoz, ami sós vizéről nevezetes. Igazából nem sokat tudok erről a helyről írni, volt egy kis tenger hangulata, de nem volt olyan hihetetlenül nagy szám, elég szemetes volt a szélén. 

A Leginkább a kisgyerekek fákjúzása maradt meg a fejemben, amit akkor mondtak mikor mondtuk, hogy nincs pénzünk.

De a vendéglátónk mesélt egy csómót erről a helyről, ami egyébként nagyrészben a kurdokhoz tartozik. Észrevettük, hogy körülöttünk a hegyeken mindenhol bükk facsemeték vannak. Cigdme elmesélte, hogy egy évtizeddel ezelőtt az összes körülöttük lévő hegyeket leégették, hogy a kurdok ne tudjanak visszavonulni a hegyekbe miután megtámadják a területet, és a terület most kezd életre kelni megint.

Két napot töltöttünk velük aztán kigyalogoltunk a városból, hogy stoppuljunk.

Tíz perc múlva meg is állt egy autó, sötétített ablakkal, amiben természetesen a gengszterék ültek, olyan arcok akikhez Magyarországon nem szállnál be, de itt nem tudsz mit csinálni, mert minden kocsiban ők ülnek. Nagyon rendesek voltak, mert elvittek az irodájukba meghívtak ebédre, meg tizenöt liter teára, aztán az egyik irodatársuk, aki egyedül él, mondta, hogy alhatunk nála ha nincs hol aludnunk. Úgyhogy az egésznapot az irodájukban tölttöttük várva, hogy mikor lesz vége a munkának, közben már hányingert kaptunk az eszméletlen cigaretta füsttől, amibe bedunsztoltak minket napközben. Ismét a google fordítót használtuk a kommunikáláshoz.. már megszoktuk, hogy itt nagyon ritka ha tud valaki angolul, és nagyon jók vagyunk mutogatásból J Egy-két vicces esettől eltekintve, amikor egy egyszerű mutogatásból teljesen másst hoztunk ki. Egy török mutogatott én meg azt értettem, hogy Antalya-ban nagyon jókat lehet úszni, G viszont azt, hogy Antalyaban rengeteg a földrengés.. Az igazság valószínűleg mindkettőnktől nagyon távol állt. :D

Malatya (Törökország)

Még tettem fel pár képet az előző posztba, Kappadókiába, és írtam pár sort.

Öt nap Kappadókia után, (június 12.-én) hátunkra vettük megint a zsákot, és átstoppoltunk a következő városba, Kayseribe. Ez a kis város, hozzáteszem népesség és terület szempontjából is majdnem akkora, mint Budapest, de ez nem meglepő azután a tény után, hogy csak Isztanbul lakossága másfélszer akkora, mint Magyarországé.


Kayseri

Kayseriben, egy-két órás ide-oda járkálás után ( az ötven fokban), keresve, hogy hol jó stoppolni, rájöttünk, hogy ez itt nem fog működni. Az emberek úgy néztek a Malatya-ás táblánkra, mintha legalábbis, a Teréz körúton  kiálltunk volna egy Vlagyivsztok felirattal. Egy fiatal edző aztán megsajnált, elvitt a vonat pályaudvarra, majd egy elég puccos helyre ebédelni, aztán teázni.  

Ez az ayran, meg valami két méter hosszú pizzaszerűség

Itt törökországban, a másik népszerű ital a teán kívül az ayran, ami joghurt, víz és só keveréke, és behűtve nagyon jól hűsít ebben a forróságban, meg egészséges, úgyhogy ha nem teát akkor ezt isznak.

Körbemutatta a várost, aztán feltett a vonatra minket. Mondanom sem kell, hogy (keletre méginkább, de) már itt is több száz kilométert utazhatsz, egy-két ezer forintért, az otthoniaknál modernebb vonatokkal.

Természetesen a vonaton, sikerült egy órán belül elérni, hogy az egész vagon ránk figyeljen és minket kérdezegessen. Aztán csak hozták a kólát, csipszet, meg sütit, belénk nyomták ha nem bírtuk megenni akkor is. Azt már megtanultuk még az erdélyi kamionostól, hogy: soha ne mondj nemet egy töröknek ha étellel kínál, mert nagyon megbántod, úgyhogy kénytelenek vagyunk mindent megenni. :D

Közben a couchsurfinges srác azt írta, hogy csak este tud minket fogadni, a vonat pedig hajnali 4kor érkezett meg Malatya-ba. De ez a vonatos jelenet ezt is megoldotta. Ott volt ugyanis Latif, aki egy kissé hiperaktív, hangos figura volt, és amint meghallotta, hogy nincs hol aludnunk, azonnal meghívott magához.


Malatya

Szóval elmentünk taxival hozzá. (júnis 13. szerda) Reggel alíg bírta kívárni, hogy felkeljünk, olyan izgatott volt, hogy reggelit adjon. Ami egy óriási megrakott tálca volt, olyanokkal, mint házi rózsalekvár, meg hasonlók.

  

sajnos a kislány fejét Latif levágta

Mivel mondanom sem kell, egy szót sem tudott angolul, a mi párszós török tudásunkkal komunikáltunk egész nap, ami kimerült az: igen, nem, meg a köszönöm és ok-ban. Egészállónap arra kellett figyelnünk, ahogy egy hang nélkül mutogat, és eljátszik mindent, úgyhogy nagyon lefáradtunk ebben az egésznapos Aktivitiben. Sőt folyamatosan azt kellett csinálni amit mondott, hogy ne sértsük meg, ideülni, odamenni, ezt inni, azt enni, kimosni a ruháinkat, pl. órákig könyörögtek, hogy mossam meg a hajam, hogy milyen jó érzés, úgyhogy kénytelen voltam annakellenére, hogy nem is volt piszkos. Közben kiderült, hogy egy kurd családról van szó, akik idekényszerültek, a Dél-Törökországi háborúzások miatt. Utána olvastam a kurdoknak, mert nagyon érdekes szerintem. Szóval egy 4000 éves kultúráról van szó, Iraq, Irán és Törökország területén szóródnak szét, viszont sehol nem kapnak autonómiát, ezért rendszeresen háborúk vannak miattuk. Itt egyébként egy kurd meg egy török ugyanolyan barát, csak a politika ellenséggé teszi őket. 

Latif reggelijével, még nagyon álmosan.

Latifék, elég szegény környezteben élnek a világtól kicsit elzártan, nagyon vallásos gondolkozással és mindennapokkal. Mindenre oda kellett figyelnünk, hogy ne sértük meg őket. Ők meg percenként kérdezték hogy minden rendben van-e.

Itt Törökországban az Iszlám vallással találkozol mindenhol. A nők (általában) kendőt hordanak, mindenhol van kijelölt imádkozó hely, (még az éttermekben is),  még a legkisebb településen is napi ötször megszólal, a müezzinek éneke a kihangosítókon keresztül, mely imára szólítja az embereket. A nagyobb városokban persze találkozol másképp gondolkozókkal is, akik egyfajta lázadásból nem tesznek eleget a szabályoknak.

Visszatérve a családhoz, még, egy kanapéra sem ülhettünk Gergővel, mert Latif azonnal átutasította G-t a másikra. 


Gondban vagyunk ...
Mert, itt mindenkinek, de tényleg mindenkinek, az a második kérdése, a „Honnan jöttetek?” után, hogy: "Barátok vagytok vagy házasok?. Nem is tudom, szerintem már vagy ezerszer kérdezték ezt tőlünk, miközben összedörzsölik két mutatóujjukat. Azt tudtuk, hogy ebben a kultúrában, e kettő között választhatsz (persze ez sem mindenhol van így) arra viszont még most sem jöttünk rá, hogy ki, mit ért a  „barátok” szó alatt. Ez nem egyértelmű egyáltalán. Ha meg azt mondjuk, a fölösleges bonyodalmak elkerülése érdekében, hogy házasok vagyunk, a gyűrűket keresik az ujjunkon. Szóval lehetséges, hogy majd be kell szereznünk, valami gagyi, bizsu gyűrűt,  mert ha csak barátot mondunk, még az utcán se nagyon sétálhatunk egymás mellett. De ez majd később lesz csak egyre szigorúbb, főként Iránban.

Tehát Latif igazán elképesztő vendégszeretete után, találkoztunk a couchsurfingessel, Ercannal. Aki egy egyetemre járó, elég jól kereső katona. Törökország iszonyú pénzeket költ egyébként a katonaságra, minden városban katonai bázisok vannak, és mindenki egyöntetűen hangoztatja, hogy Törökországnak nagyon erősnek kell lennie. Éjaszaka hangos katonai felvonulások vannak, az éppen bevonulók ünneplésére.

Szóval ezzel a sráccal, Ercannal, (akinek a beceneve Süpercan, mint Szupermen) körbejártuk Malatya-t, és megismerkedtünk a  barátaival, (még a város rendőr főkapitányával is) a  Latif-családdal ellenkező társadalmi réteggel, egy fajta elittel. Egy nagyon modern, fejlődő, nyüzsgő városról van szó, éjszaka 2 ig mindenki kinn van az utcán, kávézókban ülnek, alkoholt persze sehol nem fogyasztva, mivel nincs rá engedélye a helyeknek. Szinte semmire sem kell itt költeni, mert versenyeznek azért, hogy ki hívjon meg és kinél maradjunk, főleg ha meg tudják hogy Madzsarisztánból jöttünk.

A következő nap is maradtunk nála, egésznap ide-oda vitt minket, még az óvárosba is elmentünk. Ez a hely egyébként egész törökországban a barackról híres.  Sőt azt is megtudtuk (lehet, hogy az okos emberek tudják egyébként is), hogy a kajszi barack-nál, a kajszi megnevezés török eredetű szó, itt mindenhol ilyen felíratokat látsz: kayisi, ami annyit jelent: barack.

Aztán este szalsza estre kellett mennünk, akármennyire is ellenkeztünk, de csak magunkban adtunk hangot ennek. Szóval este egy szalsza estén találtuk magunkat. Természetesen muszáj volt táncolnunk is, ami meglehetősen nevetséges volt. :D

Ercan közben szerintem hihetetlenül élvezte, hogy minden egyes ismerőse, néha még idegenek is az utcán nagyon érdeklődőek voltak, és ő elmesélhette honnan jöttünk, s hová megyünk. Az egész szalsza est ( de az egésznap is) arról szólt, hogy a körülöttünk lévő emberek rólunk beszéltek és mosolyogtak. Próbáltak valahogy a közelünkbe kerülni. Nagyon érdekes, mert ez tényleg egy elég modern nagy város, de ilyen európai arcokat nem láttak még, és teljesen el volt mindenki ájulva a világos bőrtől, hajtól meg szemtől, féltékenység szerűen. Egész este bámultak és mosolyogtak, kezdtem úgy érezni, hogy mindenki szerelmes belénk, még a lányok is belém!!!  :D :D 

Itt semmiféle partit nem szabad rendezni, úgyhogy, nagyon vigyáztak rá, hogy ezt az estét ne hívják bulinak, ámbár hangos zene szólt és táncoltak. Úgyhogy kicsit úgy éreztük magunkat mint egy házibulin, ahol a kamaszok a szülők távollétében bulit rendeztek, de csak barátiösszejövetelnek nevezték mások előtt. 

Még az nagyon érdekes volt, hogy minden zene, a tv-ben lejátszott klippek is szomorú, romantikus szerelemről szólnak. Az estén is csak mélyről jővő, fájdalmas hangulatú szerelmes dalok hangzottak el. Igazából azóta ahogy egyre többet vagyunk ezekkel az emberekkel kezdjük megérteni miért is. Még az európai gondolkodású, egyetemre járó, Ercan is elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy szerelme, (akibe még mai napig szerelmes), de hat év együtlét után el kellett hagyniuk egymást mert a szülők nem egyeztek bele a házasságba. Még felnőttként sem mondhattak nemet nekik. Szóval erről van szó.. a szerelem itt nagyon sokszor beteljesületlenül marad, mert a szülőknek tejhatalma van a gyerekük felett. Ezért igazából minden ekörül a kérdés körül forog. Nem mondhatnak ellent a szülőknek semmiben. 

Úgyanúgy van ez itt a vallással. Napi többször hangoztatja, hogy  ő nem vallásos, de mindennap imádkozik, pénteken (a kötelező összejövetelre) mindig elmegy mecsetbe , és mindent betart ami elő van írva, és ha Allahról van szó (egyébként mindeki) hittérítővé válik. Itt igazából a vallás nem is vallás, hanem a kultúrába van beágyazódva nagyon mélyen. Mindenki betartja a törvényeketet. Még a zene is elhallgat mindenhol ha megszólal a müezzin hangja. Beszélgettünk Ercannal ilyen kérdésekről, és azt mondta, hogy vannak kérdései a vallásával kapcsolatban , de itt akinek kérdése van, az ateista, úgyhogy egyszerűen nem teszi fel őket. 

Ha netán-tán kérdéseket tennének fel az őket vezető ideákkal, törvényekkel, szokásokkal kapcsolatban, akkor kitaszítottak lennének, tehát vagy beolvadnak, azt teszik amit mindenki és semmiben nem 

ellenkeznek az uralkodó szellemiséggel, vagy egyedül maradnak. És itt senki sem akar egyedül maradni.

Ercannal :)

Egyébként úgy döntöttünk a következő párszáz kilométer vonattal tesszük meg mert mindenki azt ajánlotta, hogy ezen a részen ne stoppoljunk, mert nagyon veszélyes. Vonatunk meg csak hétfőn megy, tehát úgy döntöttünk hogy itt maradunk Ercannal, akivel közben teljesen összenőttünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. A nap nem áll másból, csak hogy egymás után találkozunk a barátaival, akik mindig meghívnak valamire. Ma pl. piknikezni megyünk fogalmam sincs hova, és kivel. Közben Latif, a vendégszerető kurd fickó, napi kétszer hivogatja Ercan-t, hogy vigyázzon ránk, meg hogy üdvözöl, úgyhogy tegnap találkoztunk is vele.

Ez egy zöld bogyóból, terebintből készült kávé, ami itt jellegzetes

Kappadókia (Törökország)

Óriások és manók földjén

Egy kappadókiai délután

4.nap

Egész éjszaka buszoztunk, ami abból a szempontból nagyon hasznos volt, hogy tudtunk hol aludni.
Mikor éjszaka megállt a busz, és kimentem wc-re egy ilyen tipikus autopálya melleti "auto grill"-szerűségbe, azt sem tudtam hol vagyok. Formailag ugyanolyan mint egy európai, de mintha messze-messze Ázsiában lettem volna, az áru teljen más, tipikus török édesség, kicsit lerobanttabb, mindenhol szőnyegek, közelkeleti arcok.
Aztán reggel mikor épphogy csak leszálltunk a buszról, máris öten voltunk, három Isztanbulban tanuló, német lány csatlakozott hozzánk.

Kappadókia egy természeti csoda.
Minden nyolcmilló évvel ezelőtt kezdődött.. :) Amikor még működő vulkánok uralták a tájat, a folyamtosan lerakódó hamu és láva megemelte a talaj szintjét, a hamu tufakőzetté tömörödött, s bazalt rakódott rá. Aztán eltelt pár év és nagyon különleges alakzatcsodák jöttek létre. Több völgyre oszlik a terület, melyeket külön-külön különböző alakzatformák tesznek egyedivé.
Göreméből egy óra gyaloglás az ötven fokban az út szélén, és megérkeztünk Love Valleybe.
Azt hiszem nem kell magyarázni miért kapta ezt a nevet. :D

Ezt Gergőtől kértem.

És a völgy mélyén ott laknak a manók,

 

és különös házőrzőik..

A cukorsüvegeken innen és túl.

Ez is Gergőé.

Annak ellenére, hogy azt mondták ne aludjunk kinn, úgy döntöttünk öten, hogy maradunk.
Rám, éjszaka törnek a kérdések és kétségek, hogy mi is lesz majd, így a hely elhagyatott hatására nem volt valami kellemes éjszakám. Ez reggelre teljesen elmúlt, ahogy szoktunk hozzá a helyhez.
Ha valaki ide kívánkozik, számoljon azzal, hogy korán reggel nagyon különös égből érkező, fújtató hangok keltik majd, akárhol is alszik kinn vagy benn, fenn vagy lenn..
És mikor kinyitja a szemét hát ilyesmi tárul a szeme elé:

Szóval, itt maradtunk még egy napot ketten, aztán másnap reggel visszajöttünk Göreme-be, ahol találtunk egy kempinget. Most itt vagyunk 2 napja, és cserébe, hogy reklámozzuk őket, adnak majd egy kis diszkántot. Úgy, hogy majd jön egy kis reklám.

Még egy napot Kappadókiában töltöttünk. Ahol a kemping főnök még azt is felajánlotta, hogy elvisz majd engem a légbalonokra, de természetesen hozzátette, hogy csak egy embert tud elvinni, és az pont én vagyok. Úgyhogy nagyon gyorsan tériszonyom lett..   

Hát így készült a tea..

De nagyon rendesek voltak, mert ahogy megcsináltam az ajánlást a blogra, hirdetést küldtem róluk magyaroknak, egy napot elengedtek a fizetésnél, meg a sok teát amit ittunk, meg egy nagy vacsorát is kaptunk. Szóval elég jó, fegyver vagy eszköz ez a blog.     

Egyébként nagyon sok külföldi van itt, csak a kempingünkben voltak svédek, alaszkaiak, hollandok meg egy idős új-zélandi házaspár akik egy éve úton van biciklivel. Velük elérhetőséget is cseréltünk, hátha mégis sikerül eljutni oda.

Töltök még pár képet fel erről a helyről, hogy jobban átjöjjön milyen.


Ez egy másik jellegzetes hely Kappadókiában: Rose Valley 
Ezekből 2 az enyém, a többi G-jé, azt hiszem nehéz kitalálni.

lightandnature.hu

Egy barlangház ablaka

Akkor ennyit Kappadókiáról. 

Itt még nézhettek egy-két jobb képet erről a helyről: www.lightandnature.hu

Első napok

csak a vicc kedvéért:
(Máté Bencével)

Első este: Dél-Románia

 Az első lépések csak úgy megtörténtek. Vitt a lábunk. Bele sem gondoltunk. Június (2012) 4.-én reggel ötkor felkeltünk kibattyogtunk, az elképesztően nehéz táskánkkal a gödi állomásra, majd lementünk Szeged környékére, ahol még elintéztünk egy-két elfelejtett dolgot. Majd Máté Bence (természetfotós) vitt el minket a Magyar-Román határig. Ott egy óra álldogálás után, (az agyunkon átszaladó kétségekkel, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk itt?????) felvett egy nagyon rendes erdélyi kamionsofőr, aki egészen elvitt minket, egy Krajna (dél Románia) előtti kis településig. Ott aztán ment a curaj, de milyen hangosan egész este. Az első kis motelbe bementünk ahol csak fele annyit fizettünk mint amit kértek, de ezt itt így kell csinálni, mondtuk nincs több, ami majdnem igaz is volt, nem volt sok lejünk.

2. nap: a kamionban

Másnap reggel a motel kávézójába leszólított minket pár török kamionsofőr, de mikor mondtuk nekik vigyenek el magukkal, arra csak susmorogtak magukban. Úgyhogy szereztünk reggelit, kiálltunk az útra, mire pont kijöttek a törökök és az egyik mégis megsajnált minket. Óriási mákunk volt. Másnap reggelre (június 6.) Törökországban találtuk magunkat. De ez még semmi! Még ilyet nem láttam, hogy ennyire vendéglátó legyen egy nép. A sofőr folyamatosan vette elő nekünk a kólát, whisky-t, red bull-t, török csokis sütit, barackot, diót. Mikor leszálltunk pihenni, meghívott ebédre. A török határnál aztán megbeszéltük, hogy kirak, majd a határ után újta felvesz, mert a rakományát nekik külön leellenőrzik. Nagy nehezen megtaláltuk hol vegyük a vízumot. Tarott majdnem egy órát mire átjutottunk, és ők sehol. Vártunk rájuk vagy 2-3 órát, hátha megjelennek de azért közben stoppoltunk is.

3- nap: Átlépés Ázsiába

 Na, aztán hajnali ötkor felvett egy újabb kamionsofőr, ami részünkről egy nagy szerencsétlenség volt. Szerintem bolond volt. Hét ez a nehéz.. Ezt kiszűrni... Egyébként megéri a kamionosokkal menni, ugyan nem mehetnek 90-nél többel, így az átlag sebesség olyan 60 körül van, és meg kell nekik állni hosszabb pihenőkre, viszont nagyon nagy távokat teszenek meg egyhuzamra.
 Szóval beszálltunk ehhez az emberhez, aki percenként elüvöltötte magát, a két magyar szóval amit tudott: Igeeeen! Kettóóó! Egy fél óra múlva már borzalmasan elegünk lett. De aztán kezdődött csak a neheze, egyre tolakodóbb lett, és megfogta a kezem, hogy táncoljak vele miközben vezet és mondta Gergőnek, hogy ő aludjon és mi meg elmegyünk teázni. Akárhányszor megfogtam Gergő kezét, szétbontotta, és közben bután vigyorgott. És kiáltott: Igeeeen!! Kettóó!! Aztán megállt aludni, és hát, akkor ott, volt egy pillanat mikor azon gondolkoztunk Gvel, hova is tettük a bicskát, ha esetleg vészes esetben szükség lenne rá, mert még tolakodóbb lett.
 Na de ez azért nem volt ilyen komoly, csak egy bolond öreg fickó volt. Inkább volt idegesítő mint félelmetes. Aztán hál'istennek kitett, sőt inkább fogalmaznék úgy, hogy kidobott minket Isztanbul kapujánál. Ahol 5 percet sem vártunk és egy, megint nagyon rendes magyar kamionos vitt át, ezen az óriási metropoliszon. Kaptunk tőle vizet, térképet, joghurtot. :) Isztanbulban csak azért nem álltunk meg, mert elég nehéz lett volna szállást keresnünk, és később kikecmeregni az autópályára. Ezért a város másik végén egy kamionos parkolóban álltunk meg.
 Na itt már erősen éreztem, hogy az Isztanbulon keresztül haladó Boszporusz, Európa végét és egyben Ázsia kezdetét szimbolizálja.
Kicsit próbálom női szemmel is bemutatni ezeket a helyeket, sokat olvastam utazós blogokat meg könyveket, azokat férfiak írták.  Egy nőnemű egészen mást él itt meg.
Mivel az elmúlt napokban, mindig csak kamionos helyeken álltunk meg, már kezdtem megszokni, hogy egyedül vagyok nőként ezeken a helyeken, de itt még a széket is úgy fordították, hogy felém üljenek. Háát, gondoltam csak elérjük azokat a helyeket is, ahol végre látok nőket, és nem leszek egyedül. Úgy hiányoztak a nőők! :) Na de épp, hogy már kezdtem volna kevésbé hülyén érezni magam, az egyik figura (mikor G wc-re ment) kezdett közeledni, aztán Gvel úgy döntöttünk, hogy a parkoló hátuljába megyünk ahol volt kis füves terület, hogy tudjon aludni. Akkor ez a szimpatikus úriember utánunk jött, és hívott egy másik embert is, a park körül járkáltak, folyamatosan ránk nézegetve és bőszen telefonálgattak. Na ez nagyon ilyesztő volt.  Aztán... elmentek. Nem tudom mi volt ez. Azóta viszont egyátalán nem volt ilyen. Valószínűleg ez csak ezeken a kamionos megállókban van, ahol mindenféle ember megáll.
A történet úgy folytatódik, hogy az incidens után egy Amerikában élő hazalátogató török fickó elvitt minket a szülővásrosába, Sakarya-ba. Először a buszpályaudvarra vitt, ahol megnéztük mikor megy este a buszunk, majd bevitt a belvárosba. Meghívott ebédre (degeszre ettük magunkat) ahol, annyira tetszettünk az öreg felszolgáló bácsinak, és a többi dolgozónak, hogy behívtak a hússütő fülkébe, hogy csináljunk képet velük, mintha mi sütnénk a húst. :D Majd később ez a rendes srác meghívott teára, beszélgettünk csomót, és mondta, hogy este kivisz a buszhoz. Na őt is ekkor láttuk utoljára.  Lehet, hogy a törökök nem szeretnek búcsuzkodni?? :/
A nap aztán úgy végződött, hogy gyorsan kerestünk valakit, hogy mondja meg merre van a buszpályaudvar,  egy fiatal srác felültetett egy helyi járatra, és nem engedte, hogy kifizessük a jegyünket.
Azt hittük nem érünk oda,  de a recepciós csak annyit mondott üljünk le ott velük és várjunk.
Nem értettük, mire várjunk ha indul a busz. Aztán a végén csak azon kaptuk magunkat, hogy éjfélkor a buszpályaudvar recepcióján fagyizunk (amire ők hívtak meg) és teázunk a recepciósokkal, nagy nevetések közben, miközben úgy próbáltunk kommunikálni velük, hogy két gépen a google fordítóba irkáltunk.  Hát ez a nap is felejthetetlen volt.

Mindenhol kis üvegpohárban cukros fekete teát, chai-t kínálnak,  ezt kapsz az étteremben, a kávézóban, az utcán, mindenki ezt issza.

És ilyet sem láttunk máshol.

Előkészületek

Na ezt csak pár szóban:
 Előszöris pénz keresés. :D
 Oltások: Én kb 30000 ft-ot költöttem erre, 4 szurit kaptam, de hat hatóanyagot. Sok kétségem volt az oltásokkal, hogy mennyire károsak, vagy egyáltalán használnak-e. Végül arra jutottam, arra jók, hogy ne kapjunk valami komolyabb betegséget.
Eszközök beszerzése: Hát mi minden kell egy ilyen útra. :) Csak felsorolás szintjén, hátha valakinek segít.. :) jó szandál, strapabíró cipő, strapabíró táska, hálózsák, felfújós matrac,(ami nagyon könnyű, pici, és majdnem olyan olcsó mint egy polifoam), pehelykabát, kis főző cucc, sátor, napelemes töltő, (ami nagyon hasznos ha sokáig kinn vagy a természetbe) 1-2 hasznos gyógyszer, élvezeti cikkek: tea, kávé, kevés fűszer, és hát a többi meg egyértelmű.
Egyéb hasznos teendők: Egy mindenhol használható bankkártya beszerzése, amihez nekünk járt utas biztosítás, ami szintén nem hátrány.
 Vízumok beszerzése. Kontaktok keresése, couchsurfing-en, akik majd talán tudnak segíteni az általunknem ismert helyeken.

Tervek

Hát az az igazság, hogy nem igazán vannak tervek. Régóta készültünk rá Gergővel, (egymástól függetlenül is) hogy egyszer majd vándor-szerűségek leszünk. Aztán egy éve, el is határoztuk, hogy akkor ezt meg is valósítjuk. Úgyhogy elkezdtünk gyűjteni. És csak gyűjtöttünk, és gyűjtöttünk.. Aztán gyűjtöttünk annyit, amennyi biztosan nem elég, de arra jó, hogy elinduljunk. Beszereztük a szükséges eszközöket, végig gonndoltuk nagyjából merre, meddig jutunk ennyiből, végig olvastunk egy csomó blogot és könyvet amik hasonló utakról szólnak. Aztán vártunk még pár napot, hogy vegyünk egy nagy levegőt. Ééééés elindultunk. Az útat, nagyon alacson költségvetásűre terveztük.

 Közlekedés: Ahol tehetjük stoppal megyünk, vagy olcsó busszal, vonattal.
Szállás: Szerencsére tőlünk keletre minden sokkal olcsóbb, ezért a szállásokon sokat tudunk spórolni. Illetve couchsurfing-en keresztül fogunk legtöbbször alvóhelyet keresni. A couchsurfing egy olyan honlap, aminek ha a tagja vagy akkor látod, hogy az adott váosokban, falvakban épp kik azok, akik megtudnak hívni magukhoz, és felajánlani egy ágyat vagy szobát. Neked nem kell ezt feltétlenül vissza adnod. Itt te is feljelentkezhetsz:
Kaja: Ha nincs más lehetőség az városi "éttermekben", kifőzdékben kell ennünk. Kaptunk pár hasznos tanácsot, hogyan kell étkezni ezekben a fejlődő országokban, hogy megússzuk kevés hasfájással és egyebekkel. De! Lesz nálunk kis főző készlet, ahogy tehejük majd egyszerű dolgokat főzünk magunknak. Csak nagyjából vannak terveink, azért, hogy ha valaki kérdezi mégis tudjunk mit mondani. Szeretnénk eljutni Új-Zélandra, de hogy sikerül-e, az rengeteg dologtól függ. Románián és Bulgárián át Törökországba megyünk, ez lesz az első pihenőhely. Itt eltöltünk egy kis időt Kappadókiában, talán lemegyünk délre ahol tele van jóga központtal, vagy dolgozunk, esetleg önkénteskedünk a wwoof-on kresztül. A wwoof egyébként, (World Wide Oppotunities on Oranic farms) egy nemzetközi rendszer, ahova országonként be kell regisztrálni, olyan 5-10ezer forint között, utána az adott ország listájáról bármelyik helyre, (akár mindegyikbe) elmehetsz pár hétre önkénteskedni. Szállás, kaja adott, csak segítened kell pár órát egy nap, ami azért is jó, mert megtanulhtasz egy csomó mindent, pl: vályogházat építeni (ez az én tervem:) és hasonló jó dolgokat. Ezután Irán felé vesszük az irányt, ahol a tervek szerint Teheránig megyünk. Mivel Pakisztánról különféle híreket hallottunk, egyenlőre úgy néz ki, nem megyünk oda. Ezért kell repülőre szállnunk Teheránban, vagy onnan lemenni délre Dubaiba komppal, majd Dubaiból repülővel Indiába (vagy Lahoreba, ami ugyan Pakisztán, de India határán van, és ott már nincs gond) A következő állomás India, ahol szeretnénk megnézni Goát, Auroville-t (ami egy nemzetközi organikus nagy falu) és még jó néhány helyet. Ha lesz elég erőnk elmegyünk Nepálba, ahol legalább pár napot jó lenne eltölteni az Annapurna zöld, könnyű útvonalán. Aztán Indiába vissza és valahogyan át kellene repülnünk Thaiföldre, mert földön nem igazán tudunk tovább jutni, mivel ott van Myanmar (Burma) ahol katonai diktatúra van. Ide újságírók nem tehetik be a lábukat, és Gergő fotós cuccával biztosan nem engednek be, meg egyébként sem egyszerű ott a helyzet, de majd meglátjuk. A további országokról nem tudok sokat írni, csak hogy ha van elegendő pénzünk, erőnk, kedvünk akkor Thaiföldről Kambodzsa, Malayzia, Indonézia, Ausztrália és Új-Zéland. Hát úgy ennyit a tervekről. :)