Első napok

csak a vicc kedvéért:
(Máté Bencével)

Első este: Dél-Románia

 Az első lépések csak úgy megtörténtek. Vitt a lábunk. Bele sem gondoltunk. Június (2012) 4.-én reggel ötkor felkeltünk kibattyogtunk, az elképesztően nehéz táskánkkal a gödi állomásra, majd lementünk Szeged környékére, ahol még elintéztünk egy-két elfelejtett dolgot. Majd Máté Bence (természetfotós) vitt el minket a Magyar-Román határig. Ott egy óra álldogálás után, (az agyunkon átszaladó kétségekkel, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk itt?????) felvett egy nagyon rendes erdélyi kamionsofőr, aki egészen elvitt minket, egy Krajna (dél Románia) előtti kis településig. Ott aztán ment a curaj, de milyen hangosan egész este. Az első kis motelbe bementünk ahol csak fele annyit fizettünk mint amit kértek, de ezt itt így kell csinálni, mondtuk nincs több, ami majdnem igaz is volt, nem volt sok lejünk.

2. nap: a kamionban

Másnap reggel a motel kávézójába leszólított minket pár török kamionsofőr, de mikor mondtuk nekik vigyenek el magukkal, arra csak susmorogtak magukban. Úgyhogy szereztünk reggelit, kiálltunk az útra, mire pont kijöttek a törökök és az egyik mégis megsajnált minket. Óriási mákunk volt. Másnap reggelre (június 6.) Törökországban találtuk magunkat. De ez még semmi! Még ilyet nem láttam, hogy ennyire vendéglátó legyen egy nép. A sofőr folyamatosan vette elő nekünk a kólát, whisky-t, red bull-t, török csokis sütit, barackot, diót. Mikor leszálltunk pihenni, meghívott ebédre. A török határnál aztán megbeszéltük, hogy kirak, majd a határ után újta felvesz, mert a rakományát nekik külön leellenőrzik. Nagy nehezen megtaláltuk hol vegyük a vízumot. Tarott majdnem egy órát mire átjutottunk, és ők sehol. Vártunk rájuk vagy 2-3 órát, hátha megjelennek de azért közben stoppoltunk is.

3- nap: Átlépés Ázsiába

 Na, aztán hajnali ötkor felvett egy újabb kamionsofőr, ami részünkről egy nagy szerencsétlenség volt. Szerintem bolond volt. Hét ez a nehéz.. Ezt kiszűrni... Egyébként megéri a kamionosokkal menni, ugyan nem mehetnek 90-nél többel, így az átlag sebesség olyan 60 körül van, és meg kell nekik állni hosszabb pihenőkre, viszont nagyon nagy távokat teszenek meg egyhuzamra.
 Szóval beszálltunk ehhez az emberhez, aki percenként elüvöltötte magát, a két magyar szóval amit tudott: Igeeeen! Kettóóó! Egy fél óra múlva már borzalmasan elegünk lett. De aztán kezdődött csak a neheze, egyre tolakodóbb lett, és megfogta a kezem, hogy táncoljak vele miközben vezet és mondta Gergőnek, hogy ő aludjon és mi meg elmegyünk teázni. Akárhányszor megfogtam Gergő kezét, szétbontotta, és közben bután vigyorgott. És kiáltott: Igeeeen!! Kettóó!! Aztán megállt aludni, és hát, akkor ott, volt egy pillanat mikor azon gondolkoztunk Gvel, hova is tettük a bicskát, ha esetleg vészes esetben szükség lenne rá, mert még tolakodóbb lett.
 Na de ez azért nem volt ilyen komoly, csak egy bolond öreg fickó volt. Inkább volt idegesítő mint félelmetes. Aztán hál'istennek kitett, sőt inkább fogalmaznék úgy, hogy kidobott minket Isztanbul kapujánál. Ahol 5 percet sem vártunk és egy, megint nagyon rendes magyar kamionos vitt át, ezen az óriási metropoliszon. Kaptunk tőle vizet, térképet, joghurtot. :) Isztanbulban csak azért nem álltunk meg, mert elég nehéz lett volna szállást keresnünk, és később kikecmeregni az autópályára. Ezért a város másik végén egy kamionos parkolóban álltunk meg.
 Na itt már erősen éreztem, hogy az Isztanbulon keresztül haladó Boszporusz, Európa végét és egyben Ázsia kezdetét szimbolizálja.
Kicsit próbálom női szemmel is bemutatni ezeket a helyeket, sokat olvastam utazós blogokat meg könyveket, azokat férfiak írták.  Egy nőnemű egészen mást él itt meg.
Mivel az elmúlt napokban, mindig csak kamionos helyeken álltunk meg, már kezdtem megszokni, hogy egyedül vagyok nőként ezeken a helyeken, de itt még a széket is úgy fordították, hogy felém üljenek. Háát, gondoltam csak elérjük azokat a helyeket is, ahol végre látok nőket, és nem leszek egyedül. Úgy hiányoztak a nőők! :) Na de épp, hogy már kezdtem volna kevésbé hülyén érezni magam, az egyik figura (mikor G wc-re ment) kezdett közeledni, aztán Gvel úgy döntöttünk, hogy a parkoló hátuljába megyünk ahol volt kis füves terület, hogy tudjon aludni. Akkor ez a szimpatikus úriember utánunk jött, és hívott egy másik embert is, a park körül járkáltak, folyamatosan ránk nézegetve és bőszen telefonálgattak. Na ez nagyon ilyesztő volt.  Aztán... elmentek. Nem tudom mi volt ez. Azóta viszont egyátalán nem volt ilyen. Valószínűleg ez csak ezeken a kamionos megállókban van, ahol mindenféle ember megáll.
A történet úgy folytatódik, hogy az incidens után egy Amerikában élő hazalátogató török fickó elvitt minket a szülővásrosába, Sakarya-ba. Először a buszpályaudvarra vitt, ahol megnéztük mikor megy este a buszunk, majd bevitt a belvárosba. Meghívott ebédre (degeszre ettük magunkat) ahol, annyira tetszettünk az öreg felszolgáló bácsinak, és a többi dolgozónak, hogy behívtak a hússütő fülkébe, hogy csináljunk képet velük, mintha mi sütnénk a húst. :D Majd később ez a rendes srác meghívott teára, beszélgettünk csomót, és mondta, hogy este kivisz a buszhoz. Na őt is ekkor láttuk utoljára.  Lehet, hogy a törökök nem szeretnek búcsuzkodni?? :/
A nap aztán úgy végződött, hogy gyorsan kerestünk valakit, hogy mondja meg merre van a buszpályaudvar,  egy fiatal srác felültetett egy helyi járatra, és nem engedte, hogy kifizessük a jegyünket.
Azt hittük nem érünk oda,  de a recepciós csak annyit mondott üljünk le ott velük és várjunk.
Nem értettük, mire várjunk ha indul a busz. Aztán a végén csak azon kaptuk magunkat, hogy éjfélkor a buszpályaudvar recepcióján fagyizunk (amire ők hívtak meg) és teázunk a recepciósokkal, nagy nevetések közben, miközben úgy próbáltunk kommunikálni velük, hogy két gépen a google fordítóba irkáltunk.  Hát ez a nap is felejthetetlen volt.

Mindenhol kis üvegpohárban cukros fekete teát, chai-t kínálnak,  ezt kapsz az étteremben, a kávézóban, az utcán, mindenki ezt issza.

És ilyet sem láttunk máshol.