Chalus, Norshar (Irán)

-->

Karaj-ban megtanultuk az irániak ősi táplálkozási módszerét, amiről egyébként már olvastam egy kínai könyvben, szóval ez egész közel-keleten és keleten egy közismert tudás. Úgy vélik, hogy minden élelmiszernek van egy saját természete, ami a hideg és a forró skáláján mozog. Bár nem midenki viszi át a gyakorlatba ezt a tudást, mindenki tisztában van vele, hogy ha egy forró természetű ételt esznek mindig kell hozzá enni egy hideg természetűt (és fordítva) hogy fenntartsák az egyensúlyt. Ha túl sok hideget eszel akkor fáradékony, közömbös leszel, ha túl sok meleget akkor meg ingerült vagy túl érzékeny. Például van egy italuk, khakshir, amit úgy készítenek, hogy egy csomó apró nem tudom milyen magot beleáztatnak vízbe, addig áztatják, míg úgy nem néz ki, mint egy nagy adag békapete. Ez állítólag nagyon egészséges a melegben, mert nagyon hideg a természete.

kakshir

A török yoghurt ital, az ayran, itt átalakult doogh-á, ami az ayran szénsavasabb változata.

Karaj városában láttunk először nő-taxit, ami a többitől eltérően zöld színű. Ezt a szolgáltatást női sofőrökkel működtetik, a nők biztonságérzetéért.

Miután elhagytuk Karaj-ot felbuszoztunk északra, a Kaszpi-tenger partján fekvő Chalusba, ahol nagyon esett az eső, (ami legalább meleg volt). Fogalmunk sem volt, hogy hol fogunk aludni, de szerencsére egy sokáig Amerikában élő iráni férfi elvitt minket egy elég olcsó szállásra. A szálláshelyen - megint csak szerencsénkre - nem kérték el a nem létező házassági papírjainkat, ugyanis itt csak úgy lehet szállást bérelni, ha egy pár papírral bizonytja, hogy házas. Nekünk nem kellett..

A szobánk Chalusban

A szobánkkal már kevésbé jártunk jól, mert annyira ocsmány volt, hogy úgy éreztük, csak úgy viselhető el, ha átalusszuk az egész napot, ami sikerült is.

Itt egy kép a szobáról, csak hogy átjöjjön a jó hangulat. :))

Este még csótány barátunk is előbújt egy repedésből meglátogatni minket.

Másnapra elállt az eső, felszálltunk egy minibuszra, ami már valószínűleg tíz éve is máladozott, de azért sikerült neki elvinnie minket a Sisangan nemzeti parkba.  Itt láttuk a Kaszpi-tengert közelről.

Nők a tengerparton a melegben.

             A nemzeti parkban megint elkezdett esni az eső, de megtudtuk, hogy itt fenn északon szinte mindig esik az eső, egész évben.

Ez a nemzeti park nagyon szép lehetett úgy húsz évvel ezelőtt, de mára sajnos az egészet "átépítették" egy piknikezésre alkalmas hellyé.. Az irániak (hasonlóan a törökökhöz) hihetetlenül szeretnek piknikezni. Egy családból sem hiányozhat egy fajta kis hordozható grillsütő, és valamiért úgy érzik, hogy ahol egy kis szépet látnak ott nagyokat kell enni. Úgyhogy mindenfelé, ahol szép természetet látnál, betonnal beépített pihenőhelyek vannak, ahol egymás hegyén-hátán, mint a heringek, több százan  ülnek a perzsa szőnyegükön és mindenki a saját kis sütőjével süti a kebabot. A grillezés egyébként történhet az út szélén, vagy egy parkolóban, gyakran egy szemét kupac tetején. Sajnos ahol sok ember van, ott gyorsan elképesztő mennyiségű szemét is lesz.

Csalódottak voltunk, és miután nagy nehezen találtunk egy sátorhelyet (egy kisebb szemétkupac tetején), úgy döntöttünk, hogy másnapig kibírjuk valahogy, de nem maradunk tovább, hanem indulunk Teheránba. Már kezdtem megszokni a helyet, amikor G elment vízért és két egyetemista sráccal jött vissza, akik igazi természetszerető emberek voltak és nem a "betonpikniket" kedvelők közé tartoztak. Elmondták, hogy másnap hegymászást terveznek és meghívtak minket  magukhoz, hogy nehogy a parkban aludjunk. A korábbi rossz szállás után, most egy olyan srácnál aludtuk, akinél vagy hat hálószoba volt.

Szóval a következő nap nagyon jól sikerült, mert egy fantasztikusan szép esőerdőben találtuk magunkat, ahol szemét sem volt, mert ide már ritkábban jönnek fel az emberek. Át kellett másznunk sziklákon egy patak fellett, meg egy csomó szúrós növényekkel teli árkon, de nagyon élveztük. Természetesen az esőerdő mélyén, zuhogó esőben sem maradhatott el a csirke kebab, de kivételesen most nagyon jól esett.

Eminékkel

 Aztán átköltözünk egy másik sráchoz, Emin barátjához, ami egy elég bonyolult procedúra volt, mivel az ő utcájában lakott egy mollah. A mollah-k azok a turbános, hosszú köpenyes vallásos emberek, akik egy fajta erkölcsi-rendőrségként működnek. Egyébként ők vannak a kormányon, mindig nagyon morcos arcot vágnak, és úgy láttam senki sem szereti őket. És mesélték, hogy ha például valaki beszélget egy mollah-val és kiejt egy olyan mondatot, hogy a világon minden ember egy próféta vagy küldött (nem csak Mohamed), vagy, hogy ő nem tartja magát muszlimnak, onnantól kezdve a törvény nem védi őt, ellenségként kezelik és egy-két napon belül halálra ítélik.

Szóval ott maradtunk Eminékkel még két napig mert olyan jóban lettünk, hogy nem akartak elengedni. És abban a lakásban vagy három festő-rajzoló művész is lakott (közülök egy elég sikeres), ami nekem különösen izgalmas volt.