2012. november 6., kedd

Auroville (India)


Auroville

 

Matrimandir
Az önkéntes csoport



Hát azért maradtam le ennyivel, mert közben én hazajöttem egy időre, Gergő pedig épp most megy Ausztráliába, három hét Malajzia után. Az utolsó két állomást azért összeszedtem ahogy tudtam. :)
A hosszú vonatozás és buszozást követően megérkeztünk Tamil Nadu tartományba. Az egyik leghíresebb város ott Pondicherry, ami arról nevezetes, hogy rengeteg francia jár arra.
Ezen a helyen valójában egy órát sem töltöttünk el, mert olyan drága volt, mintha Franciaországban lettünk volna. Gyorsan buszra szálltunk és elsiettünk a Pondicherrytől 8 km-re fekvő Aurovillebe, a célunkhoz.
Aurovilleről már régóta tudtunk és nagyon szerettünk volna egyszer eljutni oda, megnézni mit csinálnak ott. Auroville-t mindenki úgy ismeri: a nemzetközi kommuna.
Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy neves tanító itt Indiában, akit úgy hívtak, hogy Sri Aurobindo. Ha valakit érdekel miket tanított itt utána, olvashat angolul.: http://www.auroville.org/vision/sriauro.htm

Én egyébként nem mélyedtem el a tanításaiban. A történet ott folytatódik, hogy volt a világ másik felén, Franciaországban egy félig török, félig egyiptomi nő, aki nagyon fogékony volt a keleti tanokra, ezért fogta magát és megismerkedett Aurobindoval. Az ő történetükbe mélyebben nem mennék bele, de bárhol lehet olykor viszontagságos spirituális kapcsolatukról olvasni, aminek happy-end a vége, és így megszületett Auroville, a nevéből is utalva a tanítóra. Ugyanis ez a francia nő, akit itt mindenki csak úgy hív: Mother, úgy gondolta, hogy kell a Földön egy olyan helynek lenni ahol nemzetek élnek együtt egymással békében, mindenféle külső szabályozás és hatalom nélkül. Így több mint negyven évvel ezelőtt pár francia hippivel, elkezdték megalakítani ezt a közösséget, megadták a spirituális, kulturális, gazdasági irányelveit, és elkezdődött szerveződni. Aztán egyre több hippi keveredett arra felé, ma pedig egy neves turista látványosságnak számít, nem csak külföldiek, de az ott élő indiaiak számára is. Eredetileg minden országnak kellene képviselnie magát legalább 2-300 fővel (ha jól emlékeszem), jelenleg magyarok kb 2-6 vannak.
A magyar képviselet :)

Ez pedig a tibeti pavilon

Állítólag, és ahogyan ez a régi képeken is látszik, 40 évvel ezelőtt egy sivatag állt ott üresen, amit megvettek, és elkezdték beültetni, ami olyan jól sikeredett, hogy ma már egy valóságos dzsungelt találunk ott. Az egész terület olyan 8-10 nkm átmérőjű, és legalább 5 km-t kell megtenned, hogy eljuss valahonnan valamihez. Ezért mindenki mindenhova kis motorokkal közlekedik, ami nekünk egy nagy újdonság volt.

A területen kisebb közösségek és farmok élnek egymás mellett, vagy egymástól messze az erdőkben, azonban van egy-két központi hely, közös ebédlő, étterem, kávézó ahol lehet találkozni sok emberrel. Az egészet az önfenntartó biogazdálkodás jegyében próbálják megszervezni, ezért a faluban csak az ott termett bio zöldségből és gyümölcsből főznek.




 
És a gyönyörű banyan fa, meg egy Gergő
 Auroville felülnézetből úgy van megtervezve mint egy galaxis, amelynek a középpontja a Matrimandir, magyarul anya templom, ami egy hatalmas arany gömb, szirmokkal körülvéve.
Auroville terve makettben

Erről amjd még később írok.
Ez is csak egy terv
Tehát megérkeztünk Aurovillebe elég későn, és nem találtunk szinte semmit nyitva, csak a látogató központot, ahol kérdezősködtünk, hogy hol tudnánk aludni aznap este. Tudtunkra adták, hogy sehol, mert már minden vendégház recepciója zárva van, és mellesleg európai szintű áraik vannak a szobáknak. Hirtelen azt sem tudtuk mi tévők legyünk. Azonban a felszolgáló nő nekem nagyon gyanúsan magyaros akcentussal beszélt. Felhívtuk a C.Surfingest, aki azt mondta, lehet, hogy tud segíteni és szerencsére tudott is. Indulás előtt
 rákérdeztem a nőre, hogy honnan jött, és hát kiderült, hogy bizony magyar. Nagyon aranyos és segítő kész volt, de ott hagytuk, mert várt ránk a C.S.-es. John nyolc éve él ott egy indiai nővel és annak gyerekével, mint a család jó barátja. Nála két estét tudtunk maradni, aztán az indiai nő nagyon elfoglaltnak és idegeskedőnek tűnt, ezért eljöttünk tőlük. Eléggé gondban voltunk azzal, hogy hova menjünk, mert tényleg nagyon drága volt minden. Azonban egyik alkalommal, mikor gyalogoltunk valahova összefutottunk Évával és férjével Lacival, a magyar párral, akik felajánlották, hogy menjünk hozzájuk ha nem találunk mást. És hát nem találtunk mást. Összepakoltuk a cuccainkat és elstoppoltunk Éváékhoz, akik nagyon kedvesen fogadtak minket. Pihentünk náluk egy-két napot, aztán azt mondták, hogy maradhatunk, amíg a repülőnk nem megy. ÉS hát elfogadtuk ezt a nagy segítséget. Kerestünk önkéntes munkát egy Buddha Garden nevű farmon, ahol reggel pár órát kellett a kertben más fiatal önkéntesekkel dolgozni. Hétvégére mikor ott nem volt munka, találtunk egy nőnél munkát, aki mélyen benn lakot a dzsungelben és fák ültetésével foglalkozott.



Így telt el két hét. Miközben, azért azt hozzá kell tennem, kiderült, hogy amőba van bennünk, amitől kissé legyengültünk, úgyhogy nagyon oda kellett figyelnünk az egészségünkre. Ezért ha tehettük folyton kókuszt vizet ittunk mert állítólag az az egyik legjobb immunerősítő. Ja meg a guava levelét rágcsáltam aminek az ízétől mindig rosszul lettem.. :D
Sokszor eszembe jutott, hogy milyen érdekes, és vajon mért van, hogy emberek külföldről oda mennek leélni ott az életüket nagyjából ugyanolyan rutinnal mint máshol a világban. Aztán kaptam rá két választ. Először is az egyik legszebb dolog volt, ahogy Éváék kertjében ülve órákig figyelhettük a rengetegféle állatot, mongúzt, színes madarakat, néha belépegető pávát, színes gyönyörű rovarokat és százlábúakat. A kertben körbe menve, pedig csak elámultunk a rengeteg gyümölcsfán, banán, kókusz, mangó, papaya, guava, ananász, és a rengeteg számomra is ismeretlen egzotikus gyümölcs és mag láttán, amitől az ember tényleg a paradicsomban érezte magát. A másik választ pedig a fa ültető nőtől kaptam, aki azt mondta, hogy az élet itt sem habos torta, azonban itt úgy él és hal az ember ahogy szeretne. Ebbe senki nem szól bele. Van egy kis kommuna a dzsungelben mélyen, pár kilométerre Aurovilletől, Sadhana Forest a neve, ahol teljesen a természettel együtt élnek bungallókban a fiatal párok és családok. Gyerekeiket pedig nem járatják iskolába, hanem ők adják át a bölcsességüket. Ez a legkedveltebb hely a fiatal önkéntesek számára.
Természetesen azért vannak szabályok Aurovilleben, lakhatási engedélyért pedig nem egyszerű folyamaton és vizsgán kell átmenni, hogy megkapd. A Mother alapelve egyébként az volt, hogy ennek a helynek olyan helynek kell lennie ahol az emberek szabadok minden vallástól, azonban elég határozott szándékuk van egy fajta spirituális fejlődéshez. A Matrimandir, amiről már írtam, hogy a hely középpontjában fekszik, úgy fogalmazták meg, hogy a koncentrálás háza, nem templom, hanem oda, aki bemegy az ürítse ki elméjét és meditáljon. Nekünk is volt alkalmunk bejutni, mert Gergő kért egy fotós engedélyt a Matrimandir kertjébe, ezért soron kívül bejutottunk egy nagyon kedves nővel, aki mindent megmutatott. A „templom” kertje egy szép nagy rendezett kert, amiben egy gyönyörű nagy banyan fa trónol.

A Matrimandir (G képe)


Ezt a következő oldalról szedtem le: http://spinningwheel.modestowicz.com/the-banyan-tree
És a nagy ünnep mikor mindenki összegyűlik a tűz körül. A kép innen: http://www.gonomad.com/features/1107/auroville.html
Beljebb jutva a gömbbe egészen érdekes építészettel találkoztunk, ahol fotózni már tilos volt. Benn minden fehér volt. A kötelezően felvett fehér zoknival felsétáltunk a fehér márvány lépcsőn és egy nagy térbe érkeztünk. Innen spirálszerűen vitt tovább fel a fehér plüss szőnyeggel borított út a meditációs terembe. A meditációs terem egy nagy félgömb alakú tér volt, fehér szőnyeggel, körben oszlopokkal, egy nagy üveggömbbel a közepén, ami prizmaként szórta szét a sugarakat a tetőn lévő kis lyukból érkező nagy fényoszlopból. Benn elképesztő csönd, csak pár ember ül a teremben meditálva. Ezek után, körbe mentünk a szirmokon, amik a gömb körül épített külön álló meditációs termek voltak. Mindegyik sziromnak saját neve volt, pl.: hála, és a belső terek fala, mind különböző színűre festve, természetes anyagokból. Ezután már csak egy-két napunk volt, mert ment a gépünk Thaiföldre, Bangkokba. Bangkokban én már csak egy hetet töltöttem.
Ott talán a legérdekesebb az volt, hogy India után mentünk oda. Így óriási különbségekkel találtuk magunkat szemben. Bangkok egy nagyon fejlett város, legalább is azon környékek amerre mi jártunk. Ez leginkább az elképesztő mennyiségű és fajtájú ételben mutatkozott meg nekünk, ami India után meglehetősen összezavaró volt. Nagyon jó érzéssel töltött el viszont a thai emberek kedvessége, udvariassága, odafigyelése, és az utcák rendezettsége és tisztasága.
Egy hét után én Moszkván keresztül hazarepültem, Gergő viszont elindult stoppal délre, és november 6.-án már Ausztráliába érkezik a gépe.
Az hogy hogyan lesz tovább, mikor folytatom és merre, az majd kiderül. :)
Sosem gondoltam, hogy az embernek utaznia kell ahhoz, hogy bizonyos dolgok megvilágítódjanak. Mégis sok mindenre kaptam választ. Bár nem volt kérdésem.
Talán az egyik legfontosabb ilyen dolog volt, hogy mennyire átrohanunk ezen az egészen, mindenen. Mindig máshova..mindig el onnan ahol épp vagyunk. Pedig sehol nem jobb annál, ahol épp vagyunk, és erre egy idő után rá kell jönni.

2012. október 2., kedd

Varanaszi (India)


Varanaszi


Hindu tehén

Dharamshalát magunk mögött hagyva vonatra szálltunk, hogy 24 óra alatt Varanasiba érjünk, abba a városba, amely állítólag a világ legpiszkosabb és legszentebb helye.


A vonatra várakozó családok, akik mintha odaköltöznének a pályaudvarra

A vonat jó kis hangulata

Út közben át kellett szállnunk a pakisztáni határhoz közel fekvő Amritsarnál, a szikh vallás egyik fontos szent helyén. A város fő látványossága a Golden Temple amit ezrek járnak körbe nap mint nap.
Egy panoráma kép a Golden Temple-ről
Golden Temple
És Gergőnek ilyen kendőt kellett felvennie..

Ide sokan jönnek azért is mert ahogy azt már korábban említettem, a szikhek híresek a vándorok megvendégelésről, ezen a helyen pedig naponta több ezren kapnak ingyen ebédet. Mi is sorba álltunk egy kis ingyen kosztért, és nagyon vicces volt megélni, mikor az emberek készenléti állapotban várják, hogy az ajtók kinyíljanak, majd mindenki fejét vesztve siet be az erre kialakított terembe, hogy találjon magának helyet a földön. Aztán önkéntesek fém vödrökkel sietnek körbe és másfél méterről belelöttyentik az ételt a várakozók tányérjába. Addig ehet itt az ember, amíg jól nem lakik, de maximum 20 perce van erre. A  hely pedig az önkéntesek által mosott és vízbe dobált fém tányéroktól zeng egész álló nap.
A "közebédlőben"
Sajnos akármennyire is nem illik, muszáj néhány szót ejteni az ürítésről, Indiában egyébként is igen nagy szerpet tölt be a mindennapi életben az ürülék, már csak ezért sem lehet kihagyni. Szóval az ebéd után megkerestük a vonatpályaudvart, hogy majd ott kivárjuk a hátralévő 6 órát. Keresnem kellett egy mosdót, amit nagy nehezen megtaláltam, és mikor beléptem két idős néni állt előttem. Gondoltam megvárom míg elvégzik a dolgukat, mert a maradék wc elég csúnyán nézett ki, egy fél perc múlva bejött még egy nő és aztán még egy a mosdóba, és mikor észrevették, hogy nincs szabad wc, egyszer csak leguggoltak és a mosdó közepén kezdték elvégezni dolgukat, a kicsit. Én addig besiettem az egyikbe, amiben aztán kiderült, hogy nincs is wc, és 2 cm pisiben állt az egész, úgyhogy átmenekültem egy következőbe. Mire kijöttem már négy asszony guggolt a mosdó közepén, az ötödik pedig a kezébe mert vizet öntötte a többiek kezébe, hogy megtudjanak mosakodni. Elgondoltam otthon hogyan néznének erre az emberek, aztán próbáltam kikerülni a  mindenhova csepegő mosdó vízet. Sikerült. A vonat út egész kellemes volt, kivéve, hogy fél percenkét egy árus a fülünkbe ordított, még ha aludtunk is, hogy: CHAIIIII!!!! Aztán másnap ezeknek az ordítóknak nagyon hálásak voltunk, mert ők látták el egész nap a vonatot étellel meg vízzel.
Eltelt a hosszú út, megérkeztünk Varanasziba és Huuuhhhhh....!!!! 
Még sosem voltunk ilyen mozgalmas helyen, ahol ennyi ember, ennyi duda, ennyi zaj, ennyi piszok egyszerre van egymás mellett. A vonat állomáson egy nagyon kedves riksa sofőr felvett és olcsón elvitt oda ahova nem kértük, mert mint utólag kiderült itt így megy, hogy a szállások lefizetik a sofőröket, hogy hozzanak embereket így olcsóbb a kocsi. A szállásunk egy nagy tévedés volt. Másnap észrevettük, hogy nem elég, hogy nyomasztó a hely, de bolhásak is lettünk az ágy miatt. Persze ez a korábban megismert több féle gomba, ótvar, tetű, amőba, baktérium és még kitudja mi után, már nem hatott meg annyira. Végül maradtunk a szálláson, mert megismerkedtünk egy finn sráccal és annyira jóban lettünk, hogy nem volt kedvünk otthagyni őt. 
Varanasziról nincs sok jó mondanivalóm, amihez biztosan hozzájárult rossz hangulatom, hangulatunk  is, ami mindkettőnket itt ért utol.  Meg is kértem Gergőt, hogy együtt írjuk le gondolatainkat.
Varanaszi azért híres mert itt tapasztalhatod meg igazán az indiai kultúra esszenciáját és ellentmondásosságát.. Láthatod a Gangesz partján tartott, évezredekre visszanyúló szertartásokat, miközben szembesülsz az itt látható, mindent elárasztó piszokkal.. 
Tudtam előre hogy sok ember lesz, hogy nagy lesz a nyüzsgés a kosz és a nyomor, ugyanakkor nagyon sok különleges képet is láttam a városról. Színes templomok, különleges szertartások és hangulatos sikátorok képe volt a fejemben, de durván mellbevágott a valóság. A színes templomok, nem voltak olyan színesek mint a könyvekben, inkább mocskosnak mondanám őket, teli hívő emberrel, akiknek a jelenlét megszokást jelent  inkább, mint hitet. Láttunk egy–két szertartást, például az itt "közkedvelt" majom istennek tett mindennapi áldozást, ami érdekes volt, de semmiképpen sem különleges.
Sajnos a kép nem sikerült, de ez a majom istennek áldozott szertartás, és az alábbi videó is.


Lesétáltunk a Gangesz partjára, oda, ahol a halottakat égetik. Nem igazán ragadott meg minket, hogy fizetni kellett, a szertartás megnézéséért. A hindu szokás szerint elégetik a halottakat aztán pedig a Gangeszbe szórják a hamvaikat, gyerekeket, terhesnőket, babákat ( a szent embereket hívják így) ugyanakkor nem szabad elégetni. Nagyon sokan nem is engedhetik meg maguknak  a ceremóniát anyagilag, ezért őket csak egy kőhöz kötve beleengedik a vízbe, ahol a folyó aljára süllyednek. Bátor ember aki itt a vízbe lép.Persze sok helyit látni, vígan lubickolni a vízben, nem helyieknek viszont határozottan nem ajánlják még azt sem, hogy a kezüket a folyóba mártsák.

Esti Gangesz

  Hallottam több helyről, tehát a helyi legendárium része, hogy Varanasziban élnek még úgynevezett kannibálok. Ezt sem tartom kizártnak, a bő egy hónapos indiai tapasztalataim alapján, végiggondolva, hogy olykor milyen helyzetek uralkodnak itt. Az elbeszélések szerint ezek az emberek vagy babák (szent ember) a folyó túlpartján élnek, és ők nagyon boldogok ha a vízfelszínén olykor felbukkan egy-egy rég lesüllyedt test és örömmel fogyasztják el vacsorára. (..?)


A Gangesz partján








És így nézünk ki  a Gangesz partján




Az egyik piac mellett

A sikátorok még hangulatosak is lehettek volna, ha nem áraszt el mindent a szabadon mászkáló tehenek ürüléke, a rengeteg szegény, szomorú tekintetű, agyon harapdált, rühes kutya, vagy a sok kéregető aki hozzád ér vagy kiabál veled. A tehenek, olykor épp előtted ellik meg a szemétben a kis borjaikat.


Egy régi ház és annak lakója
Ez meg egy em tudom  milyen kép, de jól nézett ki ahogy a fa befonja a házat
Az utcákban észrevettünk egy sajátos táplálkozási láncot is, a tehén megeszi az ember szemetét, a kutyák pedig szépen elfogyasztják a tehén ürüléket, mert nincs más, a kutyák végtermékére pedig biztos van elég sok jelentkező a kisállatvilágból. Az itt tapasztaltakat is nevezhetjük persze helyi hangulatnak, de egy idő után csak szeretne elmenekülni az ember. Lehetetlen végig menni egy kis utcába anélkül, hogy az árusok erőszakosan ne szólogatnának le és hivogatnának be, vagy a guruk ne hellóznának, vagy bökdösnének. Itt ezek az emberek szentnek számítanak, de nekem az elejétől fogva az volt az érzésem, hogy egyszerűen csak iszonyúan lusták és úgy döntenek, hogy akkor inkább szentek lesznek, mert akkor nem kell semmit csinálniuk és mindenki szánni fogja őket.” Biztos vagyok benne, hogy vannak köztük igazi szentek is, de azok nem az utcán kéregetnek, és nem az sugárzik a szemükből, amikor találkozol velük, és rád néznek, hogy: „Á egy újabb potenciális pénzeszsák!” Turista vagy és itt ez azt jelenti még a bőröd alatt is pénz van. Nincs mentséged. Ígyhát, veled erőszakosak a boltosok, a riksások, az utcai árusok, és még a koldusok is. Akinek meg nem kell a pénzed, mert van neki az csak szimplán nem vesz észre ha szeretnél valamit. Ezek után, ha véletlenül mégis kedves akar lenni veled valaki, akkor az rögtön gyanússá válik, és le akarod rázni. Sajnos ezt a reakciót hozza ki belőlem a hely. Két napig bírtuk a várost, de a maradék négyet, míg várni kellett a vonatra, inkább bent töltöttük a guesthousban. Akárkivel is beszéltem elég hasonló érzései voltak a hellyel kapcsolatban, de biztos vannak olyan elhivatottak akik tudják értékelni a szépet is ebben a nagy káoszban. Mi, most, nem tudtuk.


Azért ezek a gekkók mindig felvidítottak, rengeteg mászkált ide-oda

És ezt ettük mindennap, mert ez volt a legolcsóbb (200 ft) és a legfinomabb

A vonatút... Az egy külön történet. 36 óra Chennaiba. Klasszisokkal rosszabb volt mint az előző.  Az első éjszaka még egy babát (itt nem a szent emberre gondolok) is belógattak aludni mellénk, a két ülés közé. Valahogy így:

Meleg van, jönnek a koldusok, kéregetők, minden megállóban egy kis gyerek felsepri a lábad alatt a koszt, aztán pedig pénzt kéreget érte és szent emberek, akik ugyancsak kéregetnek. Az egyik különösen eröszakosan ütögette G. térdét és elég hosszú ideig nem tágított. Egyre csak nyújtogatta a tenyerét hogy adjunk neki pénzt... Na ott elpattant valami Gergőnél, de ahelyett hogy leüvöltötte volna a fejét, emberfeletti önuralmat tanúsítva, inkább ő is kinyújtotta a tenyerét. Mutatva, hogy nekünk is szükségünk lenne a pénzre, és biztos tudna egy kis aprót adni. Erre én is meg a mellettünk ülő japán is így tett, amin nagyon nevetett mindenki körülöttünk. A szent ember ezzel nem tudott mit kezdeni, zavarba jött és inkább továbbment. Az indiaiakra nagyon jellemző, hogy szeretnek társaságban lenni, de nem is akárhogy, szorosan, mint a heringek, egymás hegyén hátán. Mellettünk is hat idős hölgy vett egy székre jegyet, ami azt jelentette, hogy 36 órán át kellettt velük kűzdeni, hogy ne préselődjenek már oda a mi helyünkre, akkor meg a földre feküdtek a lábunk alá. Csak képzeljük el, hogy otthon, a hetven éves nagymamánk, a vonaton egész nap a kétcentis dzsuvában a székek alatt fekszik a földön úgy, hogy sokszor a hasuk is kinn van, mert a szári alatt csak egy top van, amiből önkéntelenül is kilóg a hasuk.
Ha meg ezt mind szeretné elfelejteni az ember, akkor kinézhet az ablakon. Kinéztem és legszívesebben sírva fakadtam volna a több méteres szemétkupacok láttán, amelyekben az állatok rágcsálják a műanyagot meg amit tudnak, a gyerekek pedig mesztelenül ide-oda rohangálnak benne. Egyszerűen ésszel fel nem fogható számunkra, ahogy ezek az emberek a házuk és ajtajuk elé dobálnak el mindent, úgy, hogy már be sem tudnak menni a házba mert egy óriási szemétdomb teríti be. Női szemmel pedig az sem volt valami szívderítő, ahogy a férfiak térdfeletti kis törülközőben császkálnak, ha épp nem a vonat mellé végzik a dolgukat, úgy mint ha ők lennének az előadók, te pedig a néző, akinek minden apró részletet látnia kell. És hát látsz is!!
Kicsit olyan mintha azt gondolnák, hogy: Végezd el a dolgod nyugodtan ott ahol vagy, sőt inkább végezd el ott ahol mások vannak!!
 Két nap után megérkeztünk Chennaiba (Madras), ahonnan  busszal mentünk tovább Aurovillebe, ami egy nemzetközi közösség Tamil Naduban (Dél-Kelet India) és India újabb arca. 

2012. szeptember 27., csütörtök

Dharamshala (India)




A köveztkező állomásunk a Himalája lábánál fekvő és Himacsál Prades kormányának téli székhelyét adó Dharamshala városa volt, ahová két nap alatt buszoztunk vissza. A buszúton meglepő jelenetnek voltunk tanúi. A kalauz egyszer csak nagy kiabálásban tört ki, mert  az egyik utasnak nem volt jegye, és az úton felszálló ellenőr emiatt megbüntette őt. A kalauz nagyon bepörgött, iszonyú dühvel sietett hátra, és vagy öt pofont lehúzott a potyautasnak, majd hosszasan kiabált vele. Mint ezt megtudtuk később, itt nem az utasokat büntetik meg, hanem a kalauzt, aki nem veszi észre a bliccelőket, ezért ők nagyon komolyan veszik a jegyadást. Az egész busz mosolygott szegény utason, ezért megkérdeztem valakit, hogy gyakran történik-e hasonló eset. Itt sem gyakori az ilyen, de még "belefér" mondta helyi utastársam mosolyogva.
Dharamshala azért is kedvelt hely, mert a Dalai Láma és kísérete itt lakik, amikor épp nem utazik  minden felé. 


A főutca Mcload Ganj-ban


Egy helyi pár a busz megállóban

Mivel ez a hely több kis faluból tevődik össze, mi próbáltunk valami csöndes helyet találni az egyik falu szélén. Megkerestünk egy szállást, amit még egy litván lány ajánlott északon, és nagyon örültünk mikor megtaláltuk. A ház egészen fenn volt a hegyen, a teraszról a kilátás talán a legjobb volt az egész faluban, és összesen olyan 700 ft-ot fizettünk ketten egy napra, úgyhogy konyhánk is volt.
Konyha!!! Ugyanis az elmúlt időszakban fenn északon már nagyon elegünk lett az egyhangú étkezésből. Rizst ehettünk lencsével meg chapatival (kenyérlepény), vagy chapatit lencsével meg rizzsel, esetleg lencsét rizzsel meg chapatival, vagy ha nagyon kreatívak volt akkor lencsét chapatival meg rizssel.. Volt, hogy egy egész falu csak ezt főzött, viszont választani lehetett, hogy kinél szeretnél rizst enni, lencsét meg chapatit. Persze azóta eltelt egy kis idő, és megszerettük a lencsét a rizst meg chapatit, mi is rászoktunk és hetek óta csak ezt esszük, akár ellennénk ezzel egész életünkben. Olyan finom!)


Thali
Momo :)

Fenn Ladakhban és Dharamsalában, a tibeti hatás miatt volt még két lehetőség az étel választásakor, a momo, és a vega chowmein. A momo egy kis tészta batyu zöldséggel töltve, a chowmein pedig  zöldséges tészta (de nem a finomabbik fajta). Rossz esetben pedig csak Maggi gyors főzős tészta, ami itt Indiában nagyon elterjedt. Úgyhogy több hét momo, chowmein és a fentebb említettek után nagyszerű volt végre főzni, és azt enni amit szerettünk, pedig az sem volt más mint zöldség rizzsel, vagy tésztával.
Dharamshala állítólag a világ egyik legesősebb helye. És tényleg..
Az első két hétben amit ott töltöttünk csak ködöt láttunk és folyamatosan esőt. Annyi esőt, hogy mindenhol penészgomba szag volt és egy idő után a gomba jelei megjelentek a ruháinkon és a matracon.is.  


fenn a faluban

egy fa yóga center..

Olykor pedig igen nagy bátorság volt számomra a wc-re menetel, ugyanis estefelé kézfej méretű pókok gyűltek össze a fürdőszobában, és várták, hogy elfogyaszthassák a wc-n ülőket.
Ide rengetegen jönnek egyébként több hónapra, kikapcsolódni, vagy valamilyen tanfolyamra járni, mert itt ezerféle tanfolyam közül lehet választani..
Úgyhogy az itt töltött rövid idő alatt ezüst és bronz ötvös lettem.:)
Még egy jelentős benyomásom a helyről, hogy az indiaiak imádják rávágni a kérdésedre:
No possible!!  (Nem lehetséges!!) Szerintem van bennük valami természetes ellenállás a turistákkal, az ideérkező idegenekkel szemben, amit alapvetően meg is értek. Közben megtudtuk azt is, hogy miért van itt mindenhol ennyi izraeli. Náluk nagy kultúrája van annak, hogy a kétéves katonaság után utazással töltik az időt és sokan Indiába jönnek kiheverni  a fáradalmaikat. Sok esetben úgy viselkednek, mintha otthon lennének, és a körülöttük lévők mind azért lennének, hogy kiszolgálják őket. Láttam néhány nem túl szép esetet, hogyan beszélnek a helyiekkel, úgyhogy valamelyest megértem az indiaiak hozzáállást is.
Folyamatosan töltődött fel a ház ahol laktunk, és 2 hét múlva, tele lettünk mindenféle nemzetiséggel, amitől nagyon jó hangulat lett.
Mi azonban nemsokkal ezután leköltöztünk Mcload Ganj-ba, (a nevét egy brit katonai kormányzóról kapta, a ganj pedig szomszédságot jelent hindi nyelvenl) ahol a C.Surfinges, aki egy 21 éves osztrák srác volt, és a civil szervezet önkéntese volt Mcload-ban, egy hétre kölcsön adta az üres, teljesen felszerelt lakását. A Dalai Lámának konkrétan itt van a székhelye és nagyon sok a tibeti száműzött itt.
Minden esetre megint nagy mákunk volt a  szállással. A lakás teraszából nézhettük, ahogy a majmok ide-oda ugrálnak a korlátokon, ami nagyon aranyos volt. Mindaddig, míg egyszer az egyik túl bátor majom  a teraszukra nem ugrott és támadó pozícióban rám nem meresztette a szemét. Gergő majd megfulladt a nevetéstől ahogy rémületemben bemenekültem a házba. Néhány nap múlva viszont tényleg fellázadtak majmok és sorozatosan "támadták" meg a teraszunkat, sőt az egyik bejött a házba is és lelopta a banánt az asztalról. Micsoda meglepetés, hogy pont azt!  Ezután már jöttek sorban és az ablak rácsán nyúlkáltak be, felbátorodva a felderítő hős vakmerőségén.

2012. szeptember 7., péntek

Ladakh (India)



                                                                 
Leh

Észak Indiában fekszik Jammu-Kashmir megye, ezen belül pedig Ladakh régió, aminek a központja Leh.
A 3000-4000m felett fekvő kis falvak, a sivatagos hegyek között kis zöld oázisok.

A Leh gompa buddhája
Leh gompa ( monostor)
Ladakhot nem véletlenül nevezik kis Tibetnek a meghatározó tibeti hatás és buddhizmus jelenléte miatt. A területen élők nagyjából 80%- a buddhista, de meglepetésünkre a mantrák kántálása mellett olykor-olykor megszólal a müezzin és iszlám imákat énekel, mivel a terület Tibet és a muzulmán Pakisztán között fekszik. Azt olvastam, hogy India más területeihez képest itt a nők igen nagy egyenlőséget élveznek. Ami tényleg tetten érhető, mert nemcsak férfiakat látsz eladóként, sőt a hotelekben, szálláshelyeken is inkább nőket látni tevékenykedni. Sajnos Leh-ből sem maradhatott ki a rengeteg hippi-turista, az izraeli utcával (ami csak azért fura, mert nem értjük mit keres itt), persze azért sikerült találni itt egészen autentikus helyeket is. 



Leh, az utcából ahol laktunk.
Leh kapuja
Az utcán szaladgáló, kis és nagy buddhista szerzetesek, a gyönyörű, olykor havas tetejű hegyek, amelyek körül veszik a területet, az állandó szikrázó napsütés, a csönd, a sok helyi öltözetben kinn ülő és kötő néni érdekes hangulatot ad a helynek.  Ez már a Himalája.



Shanti sztúpa

A fú utca eleje

Kenyér pakora..

Megismerkedtünk egy olasz párral és velük találtunk is egy szép helyi kis vendégházat, ahol a család minden tagja a vendégekkel foglalkozik, még a kislányuk is folyamatosan be volt fogva. A zord tél miatt itt a nyár a fő turista szezon, amitől ők az egész évi betevőjükre való jövedelmet. Emiatt még azt is megteszik, hogy erre az időre kiköltöznek egy sátorba a kertbe, vagy a konyhában alszanak, hogy legyen a vendégeknek elég helye.
Mikor megérkeztünk, megtudtuk, hogy a Dalai Láma pont aznap érkezik és 5 napon át, tanításokat fog tartani. Ez nagy meglepetés volt, úgyhogy én   másnap kora reggel az olaszokkal elmentem meghallgatni a Lámát. Sajnos a fordításból nem sokat értettünk, ezért nem maradtunk félóránál tovább.Ugyanakkor érdekes élmény volt látni, ahogy a város apraja-nagyja összegyűlt egy térre. 






Aztán a következő 3 nap pihentünk és  nézelődtünk... és még többet csodáltuk merengve a hegyeket a szállás kertjéből..
Elterveztük, hogy a 4. napon Gergő felbuszozik északra egy Nubra völgy nevű helyre, én meg az olaszokkal egy 4 napos hegyi túrára megyek.
Sajnos nagyjából indulás előtt 1-2 órával olyan rosszul lettünk mindketten, hogy felváltva adtuk ki az előző napi vacsorát ahol tudtuk. Egész nap fel sem bírtunk kelni a gyengeség miatt.

Lamayuru

A következő napon egy-két dolgot bepakoltunk, hogy ne legyen nehéz túrázni a sok cuccal, erőt vettünk magunkon és kibotorkáltunk a városból, hogy elmenjünk egy kb.6 órányi kocsiútra lévő híres kolostorhoz egy faluban. Szerencsétlenségünkre sikerült lestoppolni  egy kamiont, amiben egy nagyon kedves szikh vallású (ezt onnan lehet tudni, hogy a szikh férfiak fején egy kendő van feltekerve turbánnak) férfi ült, aki útközben megmutatott egy szent szikh helyet, ahol állítólag az első gurujukra egy erős sátán egy nagy szikladarabot dobott, de a guru „keményebb” volt mint a szikla és nem lett semmi baja, sőt a sziklában mai napig látható egy emberi alak lenyomata. A terület egyébként tele van olyan sziklákkal amelyekben hasonló érdekes formájú lenyomatok vannak, ahogy ezt később észrevettük. Lehet, hogy ez a sátán nagyon aktív volt és az összes elhaladó gurura  sziklával dobálózott...?  
Kaptunk egy nagy adag ingyen ebédet, mert itt akárhol jársz és szikh templomba ütközöl szolgálatból, ingyen ebédet készítenek neked. Ez egy nagy lehetőség a potyázó utazóknak, úgyhogy sokan csinálják, hogy felkeresik ezeket a helyeket, és akár ott is alszanak. Na még egy mondat erről az útról, nemrég felfedezték, hogy van egy mágneses terület itt, ahol állítólag az üresben hagyott kocsi a lejtőn felfelé megy magától. Hát ez az amit nem próbáltam ki.
Végül megérkeztünk Lamayurube, ahol a sofőrnek, elegendő apró híján annyi pénzt kellet adnunk, hogy végül rosszabbul jártunk mintha busszal mentünk volna. Lamayuruben nagyon jó volt végig járni a kolostort, de nem maradtunk sokáig mert gyalogolni akartunk tovább egy kis faluba. 


Lamayuru




A kolostor Lamayuruben, kis ülő szerzetesekkel





A kolostor belülről.

Mani kövek



Még indulás előtt észrevettük, hogy a víz amiből már jó sokat ittunk este, és amit most az egyszer nem tisztítottunk meg mert Lehben hagytuk a tisztítót pumpát, víg élőhelye lett pár hosszú vékony kis féregnek. Úgyhogy két percig csöndben álltunk lesokkolva, aztán legyintettünk, hogy mással is előfordul. Ha majd sokat eszünk és mindig éhesek leszünk akkor biztos lenyeltünk párat.
Nem vállaltunk túl nagyot a túrát illetően, az előző napi rosszul lét miatt, de azért gyalogoltunk 4-5 órát a sivatagos, forró hegyekben. Ettől jól kitisztult a fejem. Aztán megérkeztünk egy oázisba ahol a zuhogó patak hangja és a körülöttünk lévő hatalmas csönd vetekedtek egymással, hogy melyikük legyen az erősebb. Apró asszonyok ültek és szedték a zöldségeket vagy gyógynövényeket a kertjükben. Minden szembejövő ránk kiáltott, hogy: Julley!! Ami itt az üdvözölleket jelenti. Egy idős néninél találtunk egy szobát éjszakára. Este beinvitáltak a sötét kis konyhába, ahol a család ült és egészen meglepően egy videót nézett a Dalai Lámáról, esti meseként.

Egész úton arról álmodoztunk idefelé, hogy majd itt láthatunk igazi jakot, és ihatunk igazi sós jakvajas teát. Hát ittunk is.Elég is volt. A jak vajas tea náluk sokszor a vacsorát helyettesíti, úgyhogy öntöttek egy pohárral. Aztán tettek bele tzangpát, ami őrőlt árpa, aztán elővettek egy zacskót és ragaszkodtak hozzá, hogy abból is jó sok kerüljön bele, ami valószínüleg szárított jak sajt volt. Így aztán valami nagyon furcsa trutymó keletkezett amit nagy nyelésekkel aztán sikerült leküldenem. Ha sokáig maradnék egy idő után biztos megszeretném.

Pangong tó

Másnap visszastoppoltunk Lehbe. Pihentünk egy délutánt és hajnalban megint buszra szálltunk, hogy 7 óra alatt felmenjünk a Pangong tóhoz. Ez a hely azért érdekes mert a tó 80% -a Kínában van, illetve Tibetben vagy hogy is mondjam ezt. 4200 m-en fekszik. Itt láttam jakot is az úton, végre.
Úgy igazság szerint az első benyomásom az volt, hogy ez egy ismét egy nagy turista csapda. A busz ugyan elvitt a tóhoz, de a faluig nem, és ott ahol leszálltunk nagyon drága taxik vártak és 7 km ért olyan 3000 forintnak megfelelő összeget kértek el, ami még otthon is sok szerintem. Gyalogoltunk volna, ha nem egy nagy táskával 4000m felett lettünk volna. Az első faluban szintén nagyon drágán, mindenhol csak egyetlen egy féle kaját adtak, és a sátorban alvás is sokba került volna. Ezt mi kihagytuk, és inkább visszagyalogoltunk. Egy órányi út után találtunk egy eldugott helyet ahol sátrat vertünk és reméltük, hogy senki nem vesz észre, mert állítólag önkényesen pénzt kérnek ezért is, ha meglátnak, pedig még ez is India.
Éjszaka a magasság miatt nem éreztem valami jól magam. Arra ébredtem, hogy mikor épp zuhanok az álomba, akkor hirtelen pánik szerűen felkelek, mintha az alvás helyett a testemből akarnék kiugrani, és levegőért kapkodok. Vizünk meg nem volt, mert a tó sós, pedig ilyenkor a víz segíthet.Ez lejátszódott párszor aztán elmúlt és később hallottam az olaszoktól, hogy ugyanezt történt egyikükkel korábban több alkalommal is. Itt találtam egy koponya kinézetű követ és "Ő" lett a barátom, aki egész este örködött a sátor mellett. Sajnos nem hozhattam el, de ha egyszer vissza megyek megkeresem, az biztos.
kőfej
 Így nézett ki kőfej.

 
Fenn, a part közelében töltöttünk egy napot. A tó gyönyörű volt, sütött a nap, csak az a tömény félig modern, ladakhi zene nem kelett volna ami üvöltött a hangszórkból, az egyik kis kajálda felől. 















Összességében, ahogy a képekről is látszik fantasztikus ez a hely. A kirándulás végeztével aztán visszamentünk Lehbe egy napra és készültünk a nagy visszaútra le a hegyekből.