Varanaszi (India)

Varanaszi

Hindu tehén

Dharamshalát magunk mögött hagyva vonatra szálltunk, hogy 24 óra alatt Varanasiba érjünk, abba a városba, amely állítólag a világ legpiszkosabb és legszentebb helye.

A vonatra várakozó családok, akik mintha odaköltöznének a pályaudvarra

A vonat jó kis hangulata

Út közben át kellett szállnunk a pakisztáni határhoz közel fekvő Amritsarnál, a szikh vallás egyik fontos szent helyén. A város fő látványossága a Golden Temple amit ezrek járnak körbe nap mint nap.

Egy panoráma kép a Golden Temple-ről

Golden Temple

És Gergőnek ilyen kendőt kellett felvennie..

Ide sokan jönnek azért is mert ahogy azt már korábban említettem, a szikhek híresek a vándorok megvendégelésről, ezen a helyen pedig naponta több ezren kapnak ingyen ebédet. Mi is sorba álltunk egy kis ingyen kosztért, és nagyon vicces volt megélni, mikor az emberek készenléti állapotban várják, hogy az ajtók kinyíljanak, majd mindenki fejét vesztve siet be az erre kialakított terembe, hogy találjon magának helyet a földön. Aztán önkéntesek fém vödrökkel sietnek körbe és másfél méterről belelöttyentik az ételt a várakozók tányérjába. Addig ehet itt az ember, amíg jól nem lakik, de maximum 20 perce van erre. A  hely pedig az önkéntesek által mosott és vízbe dobált fém tányéroktól zeng egész álló nap.

A "közebédlőben"

Sajnos akármennyire is nem illik, muszáj néhány szót ejteni az ürítésről, Indiában egyébként is igen nagy szerpet tölt be a mindennapi életben az ürülék, már csak ezért sem lehet kihagyni. Szóval az ebéd után megkerestük a vonatpályaudvart, hogy majd ott kivárjuk a hátralévő 6 órát. Keresnem kellett egy mosdót, amit nagy nehezen megtaláltam, és mikor beléptem két idős néni állt előttem. Gondoltam megvárom míg elvégzik a dolgukat, mert a maradék wc elég csúnyán nézett ki, egy fél perc múlva bejött még egy nő és aztán még egy a mosdóba, és mikor észrevették, hogy nincs szabad wc, egyszer csak leguggoltak és a mosdó közepén kezdték elvégezni dolgukat, a kicsit. Én addig besiettem az egyikbe, amiben aztán kiderült, hogy nincs is wc, és 2 cm pisiben állt az egész, úgyhogy átmenekültem egy következőbe. Mire kijöttem már négy asszony guggolt a mosdó közepén, az ötödik pedig a kezébe mert vizet öntötte a többiek kezébe, hogy megtudjanak mosakodni. Elgondoltam otthon hogyan néznének erre az emberek, aztán próbáltam kikerülni a  mindenhova csepegő mosdó vízet. Sikerült. A vonat út egész kellemes volt, kivéve, hogy fél percenkét egy árus a fülünkbe ordított, még ha aludtunk is, hogy: CHAIIIII!!!! Aztán másnap ezeknek az ordítóknak nagyon hálásak voltunk, mert ők látták el egész nap a vonatot étellel meg vízzel.

Eltelt a hosszú út, megérkeztünk Varanasziba és Huuuhhhhh....!!!! 
Még sosem voltunk ilyen mozgalmas helyen, ahol ennyi ember, ennyi duda, ennyi zaj, ennyi piszok egyszerre van egymás mellett. A vonat állomáson egy nagyon kedves riksa sofőr felvett és olcsón elvitt oda ahova nem kértük, mert mint utólag kiderült itt így megy, hogy a szállások lefizetik a sofőröket, hogy hozzanak embereket így olcsóbb a kocsi. A szállásunk egy nagy tévedés volt. Másnap észrevettük, hogy nem elég, hogy nyomasztó a hely, de bolhásak is lettünk az ágy miatt. Persze ez a korábban megismert több féle gomba, ótvar, tetű, amőba, baktérium és még kitudja mi után, már nem hatott meg annyira. Végül maradtunk a szálláson, mert megismerkedtünk egy finn sráccal és annyira jóban lettünk, hogy nem volt kedvünk otthagyni őt. 

Varanasziról nincs sok jó mondanivalóm, amihez biztosan hozzájárult rossz hangulatom, hangulatunk  is, ami mindkettőnket itt ért utol.  Meg is kértem Gergőt, hogy együtt írjuk le gondolatainkat.

Varanaszi azért híres mert itt tapasztalhatod meg igazán az indiai kultúra esszenciáját és ellentmondásosságát.. Láthatod a Gangesz partján tartott, évezredekre visszanyúló szertartásokat, miközben szembesülsz az itt látható, mindent elárasztó piszokkal.. 

Tudtam előre hogy sok ember lesz, hogy nagy lesz a nyüzsgés a kosz és a nyomor, ugyanakkor nagyon sok különleges képet is láttam a városról. Színes templomok, különleges szertartások és hangulatos sikátorok képe volt a fejemben, de durván mellbevágott a valóság. A színes templomok, nem voltak olyan színesek mint a könyvekben, inkább mocskosnak mondanám őket, teli hívő emberrel, akiknek a jelenlét megszokást jelent  inkább, mint hitet. Láttunk egy–két szertartást, például az itt "közkedvelt" majom istennek tett mindennapi áldozást, ami érdekes volt, de semmiképpen sem különleges.

Sajnos a kép nem sikerült, de ez a majom istennek áldozott szertartás, és az alábbi videó is.

Lesétáltunk a Gangesz partjára, oda, ahol a halottakat égetik. Nem igazán ragadott meg minket, hogy fizetni kellett, a szertartás megnézéséért. A hindu szokás szerint elégetik a halottakat aztán pedig a Gangeszbe szórják a hamvaikat, gyerekeket, terhesnőket, babákat ( a szent embereket hívják így) ugyanakkor nem szabad elégetni. Nagyon sokan nem is engedhetik meg maguknak  a ceremóniát anyagilag, ezért őket csak egy kőhöz kötve beleengedik a vízbe, ahol a folyó aljára süllyednek. Bátor ember aki itt a vízbe lép.Persze sok helyit látni, vígan lubickolni a vízben, nem helyieknek viszont határozottan nem ajánlják még azt sem, hogy a kezüket a folyóba mártsák.

Esti Gangesz

  Hallottam több helyről, tehát a helyi legendárium része, hogy Varanasziban élnek még úgynevezett kannibálok. Ezt sem tartom kizártnak, a bő egy hónapos indiai tapasztalataim alapján, végiggondolva, hogy olykor milyen helyzetek uralkodnak itt. Az elbeszélések szerint ezek az emberek vagy babák (szent ember) a folyó túlpartján élnek, és ők nagyon boldogok ha a vízfelszínén olykor felbukkan egy-egy rég lesüllyedt test és örömmel fogyasztják el vacsorára. (..?)

A Gangesz partján

És így nézünk ki  a Gangesz partján

Az egyik piac mellett

A sikátorok még hangulatosak is lehettek volna, ha nem áraszt el mindent a szabadon mászkáló tehenek ürüléke, a rengeteg szegény, szomorú tekintetű, agyon harapdált, rühes kutya, vagy a sok kéregető aki hozzád ér vagy kiabál veled. A tehenek, olykor épp előtted ellik meg a szemétben a kis borjaikat.

Egy régi ház és annak lakója

Ez meg egy em tudom  milyen kép, de jól nézett ki ahogy a fa befonja a házat

Az utcákban észrevettünk egy sajátos táplálkozási láncot is, a tehén megeszi az ember szemetét, a kutyák pedig szépen elfogyasztják a tehén ürüléket, mert nincs más, a kutyák végtermékére pedig biztos van elég sok jelentkező a kisállatvilágból. Az itt tapasztaltakat is nevezhetjük persze helyi hangulatnak, de egy idő után csak szeretne elmenekülni az ember. Lehetetlen végig menni egy kis utcába anélkül, hogy az árusok erőszakosan ne szólogatnának le és hivogatnának be, vagy a guruk ne hellóznának, vagy bökdösnének. Itt ezek az emberek szentnek számítanak, de nekem az elejétől fogva az volt az érzésem, hogy egyszerűen csak iszonyúan lusták és úgy döntenek, hogy akkor inkább szentek lesznek, mert akkor nem kell semmit csinálniuk és mindenki szánni fogja őket.” Biztos vagyok benne, hogy vannak köztük igazi szentek is, de azok nem az utcán kéregetnek, és nem az sugárzik a szemükből, amikor találkozol velük, és rád néznek, hogy: „Á egy újabb potenciális pénzeszsák!” Turista vagy és itt ez azt jelenti még a bőröd alatt is pénz van. Nincs mentséged. Ígyhát, veled erőszakosak a boltosok, a riksások, az utcai árusok, és még a koldusok is. Akinek meg nem kell a pénzed, mert van neki az csak szimplán nem vesz észre ha szeretnél valamit. Ezek után, ha véletlenül mégis kedves akar lenni veled valaki, akkor az rögtön gyanússá válik, és le akarod rázni. Sajnos ezt a reakciót hozza ki belőlem a hely. Két napig bírtuk a várost, de a maradék négyet, míg várni kellett a vonatra, inkább bent töltöttük a guesthousban. Akárkivel is beszéltem elég hasonló érzései voltak a hellyel kapcsolatban, de biztos vannak olyan elhivatottak akik tudják értékelni a szépet is ebben a nagy káoszban. Mi, most, nem tudtuk.

Azért ezek a gekkók mindig felvidítottak, rengeteg mászkált ide-oda

És ezt ettük mindennap, mert ez volt a legolcsóbb (200 ft) és a legfinomabb

A vonatút... Az egy külön történet. 36 óra Chennaiba. Klasszisokkal rosszabb volt mint az előző.  Az első éjszaka még egy babát (itt nem a szent emberre gondolok) is belógattak aludni mellénk, a két ülés közé. Valahogy így:

Meleg van, jönnek a koldusok, kéregetők, minden megállóban egy kis gyerek felsepri a lábad alatt a koszt, aztán pedig pénzt kéreget érte és szent emberek, akik ugyancsak kéregetnek. Az egyik különösen eröszakosan ütögette G. térdét és elég hosszú ideig nem tágított. Egyre csak nyújtogatta a tenyerét hogy adjunk neki pénzt... Na ott elpattant valami Gergőnél, de ahelyett hogy leüvöltötte volna a fejét, emberfeletti önuralmat tanúsítva, inkább ő is kinyújtotta a tenyerét. Mutatva, hogy nekünk is szükségünk lenne a pénzre, és biztos tudna egy kis aprót adni. Erre én is meg a mellettünk ülő japán is így tett, amin nagyon nevetett mindenki körülöttünk. A szent ember ezzel nem tudott mit kezdeni, zavarba jött és inkább továbbment. Az indiaiakra nagyon jellemző, hogy szeretnek társaságban lenni, de nem is akárhogy, szorosan, mint a heringek, egymás hegyén hátán. Mellettünk is hat idős hölgy vett egy székre jegyet, ami azt jelentette, hogy 36 órán át kellettt velük kűzdeni, hogy ne préselődjenek már oda a mi helyünkre, akkor meg a földre feküdtek a lábunk alá. Csak képzeljük el, hogy otthon, a hetven éves nagymamánk, a vonaton egész nap a kétcentis dzsuvában a székek alatt fekszik a földön úgy, hogy sokszor a hasuk is kinn van, mert a szári alatt csak egy top van, amiből önkéntelenül is kilóg a hasuk.

Ha meg ezt mind szeretné elfelejteni az ember, akkor kinézhet az ablakon. Kinéztem és legszívesebben sírva fakadtam volna a több méteres szemétkupacok láttán, amelyekben az állatok rágcsálják a műanyagot meg amit tudnak, a gyerekek pedig mesztelenül ide-oda rohangálnak benne. Egyszerűen ésszel fel nem fogható számunkra, ahogy ezek az emberek a házuk és ajtajuk elé dobálnak el mindent, úgy, hogy már be sem tudnak menni a házba mert egy óriási szemétdomb teríti be. Női szemmel pedig az sem volt valami szívderítő, ahogy a férfiak térdfeletti kis törülközőben császkálnak, ha épp nem a vonat mellé végzik a dolgukat, úgy mint ha ők lennének az előadók, te pedig a néző, akinek minden apró részletet látnia kell. És hát látsz is!!
Kicsit olyan mintha azt gondolnák, hogy: Végezd el a dolgod nyugodtan ott ahol vagy, sőt inkább végezd el ott ahol mások vannak!!

 Két nap után megérkeztünk Chennaiba (Madras), ahonnan  busszal mentünk tovább Aurovillebe, ami egy nemzetközi közösség Tamil Naduban (Dél-Kelet India) és India újabb arca.