Manali (India)

Manali és az út felfelé

Egy kicsit eredetibb, csöndesebb észak-indiai helyre vágytunk, ezért inkább elbuszoztunk még északabbra Manaliba. Manaliról sokat hallottam, hogy milyen szép csendes hely és ha kikapcsolódni akar az ember, akkor oda kell menni. Sajnos nem ez várt minket. Itt is rengeteg turista volt, azzal hippi-goás vásárló utcával, ami egy idő után nagyon unalmas tud lenni. Mindenhol ugyanaz az áru. Mindenhol héber felirat..

A vásárlóutcában a helyiek számukra teljesen idegen stílusban, a boltjuk előtt varrják a ruhákat, mert a megélhetésükért megpróbálnak megfelelni valamiféle igénynek. Remélik, hogy az ideérkező  sok egyen-stílusú turista megveszi majd a portékájukat. Ami itt egyszer kialakult vagy valaki "megmondott", az mindenhol úgy is terjed el. Így van ez biztosan a turisták miatt működő pékségek esetében is, amelyek európai péksüteményeket árulnak ( Ilyen pl. a német eredetű croissant :).)  German Bakery-nek neveznek.

Jó, itt  most kivételesen nem a héber feliratok láthatóak

szegény kígyók....

 Itt is találtunk azért egy-két szép helyet.Ilyen volt az a magasabban fekvő kis templom, ami Manu emlékére épült. Manu az indiai megfelelője Noénak, aki szintén bárkát épített a vízözön idején és összegyűjtötte az állatokat, és állítólag Manu itt ért szárazföldet.

A templom oltára

Templomban játszó gyerekek

A "turista részből" kiérve kicsit más a látvány:

Egy jó órás séta után elérkeztünk Vashist-ba, a forróvizű forrásokhoz és egy nagy vízeséshez. :

És lefelé Gergőből guru lett..

Eljött az ideje, hogy tovább menjünk és megvettük a jegyet Léh-be, még északabbra. Két lehetőség volt, vagy 22 óra alatt elég drágán egy dzsippel megyünk, vagy egyik nap 6, másik nap 15 óra alatt az olcsó helyi busszal. A másodikat választottuk, ami végül életem legszörnyűbb és legnehezebb útja volt.

De, nem hiába szenvedtem, mert ez az egyik legszebb autóút a világon.

Az első napi 6 óra egész tűrhető, a második annál nehezebb volt a kis ülésre bepréselve.
Az út maximum 3 méter széles lehetett és ide-oda kanyargott, az egyik oldalon felettünk óriási sziklák, amelyekről folyamatosan az útra hullanak kisebb nagyobb darabok, a másik oldalon pedig a szakadék. A buszban úgy pattog az utas a sziklák miatt, hogy azt érzi az agya is kirázódik a helyéről. Olykor akkora volt köd 3000m felett, hogy az orromig nem láttam, de azt láttam, hogy a sofőr folyton telefonál.

Ahogy egyre feljebb jutunk egyre inkább érezni az oxigénhiányt, és egyre nehezebb levegőt venni. Párórával később, 4000 m felett egy sivatagba érkeztünk, ahol alig kaptam levegőt. Bezárt ablaknál nincs oxigén, ha le van húzva, akkor meg  a homok és por megy az ember tüdejébe. Egyszer megsülsz, egyszer megfagysz.  Egész nap kanyarogsz a szakadék mellett, úgyhogy ha becsukod a szemed akaratlanul is azt látod, hogy zuhansz. Az indiai utasok fele kihajol az ablakon és hány, ami csak megfűszerezi az utazást..  szó szerint.  

Útközben nem egyszer elakadtunk mert az előző napi esőzések tönkre tették az utat. Az út alatt kilométerenként út építő munkások csoportjait látni, akik a hideg, sokszor sivatagos területeken, elég kemény körülmények között, ott élnek az út mellett, vászonból meg fából összeeszkábált kis sátrakban, és folyamatosan csinálják az utat, a buszoknak meg teherautóknak. És néha nagyon örülnek a rideg körülmények között egy köszönésnek.

Az egész napos útépítésből haza gyalogló nők. Mert itt a nők is végeznek nehéz fizikai munkát.. gyerekkel

Aztán felértünk a világ második legmagasabb autóútjára, 5380méter magasba. Az autóból kiszállva lépni alig bírtam az oxigénhiánytól, és 5 perc után azt éreztem hogyha nem tűnünk el innen gyorsan én elájulok. Gergő elég rosszul is lett, főleg az út hátralevő részében.

Az út végén a kezed tapsolásra áll, hogy megköszönd a sofőrnek, hogy ilyen is van, hogy túlélted az utat, és ő épségben elhozott ide, mint a repülő landolásánál szokás a pilótának megköszönni, de egy egyszerű köszönöm is megteszi.
Összességében persze nagy élmény volt, ilyen különleges helyeken mentünk:

Út közben mindenhol ilyen kis kunyhók, meg sátrak vannak amiben alhatsz is.

A két napos út alatt egy éjszakát Keylongban töltöttünk, ahol állítólag nagyon drága minden szállás, de mi megkértük az egyik hotelt, hogy had sátorozzunk a ház tetején, úgyhogy nagyon olcsón megúsztuk, és sokkal szebb volt a kilátásunk mint bárki másnak.

a kilátásunk

És ilyen "éttermek" vannak errefelé:

Első osztályú bódé éttermek, de mi szeretjük.. 

Annyira komoly, hogy a tulajdonos benn fekszik egy ágyon a fiával és tévéznek

hááááááááhh!!

Aztán végre elértük Leh-t, ami 3600m –en fekszik, úgyhogy kicsit jobban lettünk, de azért itt sem volt könnyű a lélegzés, főleg járkálás közben nem.

Általában ilyen magasra érkezve mindenhol azt tanácsolják, hogy 2-3 napot maradjon az ember egy helyben és pihenjen, hogy akklimatizálódjon. A hegyibetegség miatt komoly bajok lehetnek, nem ritka, hogy valakinek az agyában vagy a tüdejében szétpattan az ér ilyen terheléskor.

Úgyhogy én is elkezdtem akklimatizálódni...